2.évad-6.rész

ZENE.


"Akiket szeretünk, akikkel együtt élünk, akiket ismernünk kéne, azokat értjük legkevésbé."


"Ha csak a hit vezet minket, vakon megyünk"-Benjamin Franklin

Niall szemszöge:

Egész testemben beleremegtem abba a két apró szóba, ami Aileen száját hagyta el az imént. Csak két szó volt, mégis akkora erővel bírt, hogy egy másodperc töredéke alatt zúzott bennem össze mindent. Feldúlta a bennem élő világot. Mindent. Pedig tudtam, előre tudtam, hogy ez fog történni. Én mégis reméltem. Reméltem, hogy tévedek és reméltem, végül én leszek majd az, aki végül újra több lehet mellette. Több, mint barát. Lelki támasz. Akárhogy is tekintett rám, nekem még mindig ő jelentett mindent. Ő volt az életem. Az életem, ami Egy pillanat alatt semmivé foszlott. 

Elengedtem Aileen kezét, majd felálltam és az ajtó felé tettem pár lépést, de visszatartott egy kéz, mely a vállamnál fogva maga felé fordított. Harry zöld szeme bizonytalanságot tükrözött.

-Hé haver én..-nyögte ki halkan, nem tudván mi mást mondhatna. Nem erőltettem mosolyt. Felesleges lett volna, hisz itt mindenki tudja, hogy nem lenne őszinte. Lesepertem Harry kezét a vállamról, majd aprót bólintottam.

-Örülök nektek. Legyetek boldogok.-préseltem ki magamból a szavakat, majd elhagytam a szobát és az enyém felé vettem az irányt. Megállapodtam abban, hogy jobb ha kiszellőztetem a fejem. Gyorsan felöltöztem és határozottan indultam el. Nem tudtam pontosan hová tartok, csak vitt a lábam. Talán menekültem. Menekültem az elől a szempár elől, mely fájdalmát és bizonytalanságát egy életre a lelkembe égette. Nem haragudtam Harryre. Nem is haragudhattam volna.. A barátom volt most is, éppúgy mint eddig. Szinte már a testvérem. Nem voltam mérges.. csak fájt. Kegyetlenül fájt.

Utáltam magam. Utáltam magam, mert hosszas tépelődés után arra a pontra jutottam, ahol soha nem hittem volna, hogy valaha tartani fogok. Hatalmas háború tört ki. És hogy ki volt a két fél? Az eszem és a szívem. Tudom, úgy tartja a mondás, hogy kövesd a szíved, de nálam az ész felülkerekedett. Akármekkora áldozatot is kell meghoznom.. Talán megéri.. Talán..

A város gyönyörű fényárban úszott, nekem mégis minden olyan  szürkének hatott. Karácsony van.. A szeretet ünnepe. Mégis mintha.. Mintha ma mindenkit szeretnének, csak engem nem. Olyan egyedül érzem magam. Magányosnak és elveszettnek..

Hópelyhek csapódtak arcomba és egy jeges fuvallat söpört végig az üres utcán. Hiába nem volt itt senki, mégis olyan meghittnek hatott minden. Este.. halk zene szűrődik ki valamelyik lakásból.. fények.. díszek.. fenyők.. Mind szép és jó. Csak egy valami nem illik a képbe. Én.

-Hallottam mikor megjöttél és gondoltam benézek, ha beszélgetni akarsz.-lépett be az ajtón Patrick, majd leült az ágyam szélére én pedig feküdtem tovább, mintha mi sem történt volna.

-Nem akarok beszélgetni, szóval ha csak azért jöttél, már el is mehetsz.-próbáltam minél nyersebb lenni, csak hogy hasson és újra egyedül lehessek. Hogy újra egy olyan álomtalan álomba merüljek, ami ellentmond annak a döntésnek, amit meghoztam. Hogy újra láthassam, hogy újra szerethessem, hogy újra igaz lehessen az az érzés, ami álmomban még mindig az enyém volt. Hogy újra szeressen.

-Niall karácsony van.-közölte a tényt.

-Éljen! Boldog karácsonyt! Minden szép és csodás! Végeztünk? Ott az ajtó, viszlát.-talán kicsit erős voltam, és nem állt szándékomban Pat lelkébe gázolni, de valahogy fel kellett világosítanom, ha nem értette a rejtett üzenetemet.

-Niall.-emelte kissé fel a hangját, mire én felültem.

-Mi van?-néztem rá kérdőn.

-Ne csináld ezt. Gyere át hozzánk, ünnepelünk. Csak nem ülhetsz itt egyedül.-de igen. Nekem egyedül kell maradnom.

-Nem megyek sehova.-jelentettem ki magabiztosan.

-Nem csinálhatod ezt örökre. Nem rejtőzhetsz mindig el.-tette a vállamra a kezét.-Tudom, hogy fáj. Mert hogyisne fájna? Fog is, amíg az idő úgy nem dönt segít rajtad, de majd fog. Tudom, hogy szereted Aliet, de el kell fogadnod, hogy Harryt választotta. Örülnöd kellene annak hogy boldog. Mert a szerelem ily..

-Szerelem? A szerelem csak akkor igaz, ha viszonozzák. De.. de én már nem hiszek benne.. Már nem hiszek semmiben.

-Ha megszűnünk hinni a szerelemben mi értelme élni?-ez a kérdés elég furán hatott a szájából. Mintha egy nyálas filmben lennénk. 

-Hogy ne a reménynek éljek.-csúsztam le mellé az ágy szélére.-Hogy ne azon tipródjak mi lehetne ha..-igyekeztem tartani, magam bár ez minden szó után egyre nehezebb volt. Már lassan ott tartottam, hogy felpofozom saját magam, nehogy kitörjön mindaz ami tombol bennem.

-Oh, már értem. Csak félsz.-jelentette ki, én pedig némán meredtem rá. Nem értettem mire céloz.-Félsz attól, amit még képes lennél érezni iránta.-akármennyire is próbáltam hazudni magamnak, Patrick ennél igazabbat nem is mondhatott volna.

-Nem.-temettem a tenyerembe arcomat egy pillanatra, majd újra felé fordultam.-Nem, te ezt nem értheted.

-hangom már, saját magamhoz képest is hisztérikusnak hatott.

-Lehet, hogy nem értem, neked viszont őt kell megértened.-állt fel és úgy magyarázott nekem tovább. Kiemelte az egyetlen fontos szót, mely nyomatékot adhat mondandójának. És ekkor végem volt.

-Eddig mást sem próbáltam, csak megérteni mit miért csinál.-pattantam fel én is az ágyról.-Én nem értem meg, de tiszteletben tartom a választását. Ugyanakkor ti is tartsátok tiszteletben azt, hogy egyedül akarok lenni.-taszigáltam az ajtó felé.-Senkivel sem akarok most beszélni, csak egyszerűen hagyjatok békén. Kérlek.

-De..-fordult felém a folyosóról én pedig rácsaptam az ajtót, majd kulcsra zártam.

-Boldog karácsonyt.-nyöszörögtem. Háttal nekitámaszkodtam az ajtónak és a földre csúsztam. Arcomat újra a tenyerembe temettem. Tudtam mi történik most a szomszéd szobában.

Patrick köré sereglik mindenki, amint belép az ajtón. Megrohamozzák a kérdésekkel, hogy mi van velem, mit mondtam neki, mihez akarok most kezdeni és mit csináltam. Ő elmond mindent részletes pontossággal. Mindenki szörnyülködik egy sort és folytatják az ünneplét ott ahol abbahagyták.

Nem tudtam, hogy mit miért mondtam.. Talán, már akármennyire is szeretnék a szívemre hallgatni, nem lehet. Talán már teljes mértékben az eszem irányít.. Senkit sem akartam megbántani.. Én csak.. Én csak azt mondtam, amit szerintem Aileen hallani akart. 

Talán rossz taktikát követek, de valamiért én ezt látom jónak. Bár magam sem értem ez miért volt ésszerű. Most csak megpróbálom elrejteni a problémát, ahelyett, hogy megpróbálnám megoldani.. Rossz döntés? Döntés.. Minden a döntéseken múlik.. A döntéseink tesznek minket azzá akik vagyunk, mégis mindig másokétól függ az életünk nagy része..

-Ha az én döntésem lenne, örökké veled lennék.-törtem meg magamban azt a nyomasztó csendet ami a szobára telepedett. Egyetlen társam volt velem. A magány. Előtte pedig nem kellett szégyellnem semmit.

Egyetlen döntés.. csupán ennyi volt.. Ami teret engedett annak az égető könnycseppnek. A könnycseppnek, mely arcomon lefolyva halálát lelte ajkamon. A könnycseppnek, ami már nagyon rég kitörni kívánkozott.

"Az emlékek és a bűntudat elől nincs menekvés e világon. Ostoba tettein kísértenek minket, akár megbántuk őket, akár nem"-Gillbert Parker

Aileen szemszöge:

-Most csak romja önmagának.-úgy éreztem, mindenki túl kis jelentőséget tulajdonít annak, amit Patrick elmondott. Niall összetört. Miattam. Mert minden miattam történik. 

-Ne emészd magad. Nem a te hibád.-guggolt le hozzám Harry, miután a kanapéra ültem és a padlót kezdtem el mereven bámulni. Dehogynem az én hibám.

-Beszélnem kell vele.-álltam fel, de testem vissza is bicsaklott. Sebeimbe, mint villámcsapás nyilallt bele az égető fájdalom, bár csak pár másodpercig tartott mire felpillantottam öt aggódó szempár szegeződött rám.-Jól vagyok.-jelentettem ki, majd újból felálltam és Patrickra támaszkodva tettem meg néhány lépést.

-Most senkit nem akar látni.-fogta meg a kezem és vissza rántott.

-Akkor írok neki egy üzenetet, vagy.. vagy bármit, de tudnia kell..-dadogtam zavartan.

-Mit kell tudnia?-nézett rám Harry kérdőn.

-Mindent.

-Itt csend van nyugalom, toll papír. Minden ami az íráshoz kell.-kísért át Louis az ő szobájába. (ez a haszna annak, hogy az egész emeletet lefoglalták így csak magunk vagyunk.)-Tudod, hogy hol találsz minket, de biztos, hogy megleszel?-kérdezte kissé bizonytalanul. Bólintottam, de mielőtt elhagyta volna a helyiséget megszólítottam.

-Várj..

-Igen?-fordult vissza, behajtva maga mögött az ajtót.

-Miért vagytok még mindig itt? Úgy értem.. a karácsonyt családi körben szokás ünnepelni, és persze a szülinapot is.(Mert ugye Louis szülinapja is van, csak nem említettem még ez előtt konkrétan, de gondolom így mindenkinek leesett. szerk. megj.) Akkor miért vagytok velem, ha otthon kellene lennetek?-pontosítottam magam, amint bizonytalan szempárjával találkozott tekintetem.

-Mert itt van egy családtag, akinek nagyobb szüksége van ránk.-kacsintott egyet, majd magamra hagyott. Kijelentése mosolyt csalt az arcomra egy pillanat erejéig, majd visszatértem eredeti célomhoz. Egy üzenet.. Niallnek. Az asztalhoz siettem és tollat ragadtam. Ott hevert előttem a fehér papír én pedig remegő kézzel firkantottam rá két szót.

Kedves Niall!

Ennyi volt, ami tellett tőlem. Annyi minden kavargott a fejemben, annyi minden, amit el kell mondanom neki. Annyi minden, mégis semmit nem tudok elfogadható mondatokba foglalni. A gondolatok mint megannyi villám cikáztak a fejemben. A néma csendet csak a falióra ketyegése törte meg, nyomasztó hangulatot árasztva ezzel az egész helyiségben. Nem tudom mióta ülhettem ott és mióta vívódtam magammal és a szavakkal, de kezdtem rájönni.. Rájönni, hogy olyasmiket írnék le, amiket inkább el kellene mondanom.

Mégiscsak jobban venné ki magát, ha nem egy fecnire írogatott kusza gondolatmenetet bogarászik, hanem inkább hallja. Talán könnyebb lesz. Kiléptem Louis szobájából és végigpillantottam az üres folyosón. Nem azért, mert nem akartam, hogy más is lássa, Niallhez igyekszem, de nem volt szükségem sem díszkíséretre, sem hegyi beszédre. Az ír manó szobája közvetlenül az enyém mellett volt. Ahogy az ajtó elé értem és kezemet kopogásra emeltem, félelem lett úrrá rajtam. Lábaim remegtek, szívem a torkomban dobogott. Bizonytalanul kopogtattam meg a vastag fa ajtót.
-Nem akarok beszélgetni.-hallatszott tompán a túloldalról.
-Niall kérlek.-szóltam halkan. Nem vártam, hogy azonnal kicsörtessen és a nyakamba ugorjon, hisz érthető volt, hogy mit is érez, válasza azonban mégis kissé rosszul érintett.
-Nem akarom, hogy itt legyél, ezt nem lehet ennél érthetőbben elmagyarázni.
-Beszélnünk kell.-erőltettem némi határozottságot hangomra, valahol mégis éreztem, felesleges köröket futok.
-Nekünk már rég nincs miről beszélgetnünk.
-Ne csináld ezt kérlek. Tudom, hogy dühös vagy rám és nem kérem hogy bocsáss meg, mert tudom, hogy úgysem tudnál. De ezt meg kell beszélnünk.. Hidd el neked is könnyebb lesz..-homlokomat az ajtónak támasztva vártam a választ. Hiába.Feszült némaság kerített ismét hatalmába mindent. Csak teltek a percek és nem történt semmi, akkor tudatosult bennem, hogy nincs értelme küzdeni.. Elveszítettem.-Hát jó.-tettem meg pár lépést a szobától, mire az ajtó zárja kattant egyet. Megfordultam, ő pedig ott állt az ajtófélfának támaszkodva. Arcáról tisztán látszottak gyötrődésének nyomai.
-Gyere be.-suttogta alig hallhatóan.
-Niall én..-dadogtam, amint becsuktam magam mögött az ajtót. Ott álltam hátammal a falat támasztva, ő pedig egy méterre állt tőlem.
-Tudod Aileen, én azt hittem, te más vagy.-vágott a szavamba. Mondhattam volna, hogy téved. Téved, mert más vagyok, de hazudtam volna..-Azt hittem, te nem játszol majd velem. De tévedtem.-fagyos tekintetét az enyémbe fúrta. pillantása égetett.
-Én nem ezt akartam.-böktem ki.-De szeretem őt.
-Állítólag engem is szerettél.-megráztam a fejem de mielőtt bármit is szólhattam volna, tiltakozhattam volna, ő megelőzött. Mert nem csak állítólag szerettem és ezt ő is tudta.-Nem kell szabadkoznod. Tudod, eddig is tudtam, hogy ő rá esik majd a választásod, csak nem voltam képes arra, hogy ezt el is fogadjam.-tekintete a másodperc töredékére megtört, mintha fájdalmat okozott volna neki az, amit kimondott. Nem akartam őt elveszíteni.. Mert őt is szerettem.. Nem tudom jobban-e, vagy épp kevésbé, mint Harryt, de szerettem. Talán hibáztam, amikor felfedtem neki az érzéseimet. A saját döntésemnek köszönhetem, hogy ide jutottam és megérdemlem a következményeit, de ez mégis annyira nehéz. Nem mondom azt, hogy nem volt választásom, hiszen volt.. Mondhattam volna, hogy nem szeretem viszont, de akkor talán most ő állna itt Niall helyett.. Most érzem úgy, hogy bárhogy választottam volna, rosszul sül el. Kétélű fegyvert tartok a kezemben, mert mindahányszor megsebzem az egyik fiút, ugyanannyiszor megsebzem saját magam, hisz szeretem őket és mindaz ami nekik fáj az nekem is. A rossz döntéseim, mit árnyalakok lebegtek körül, sugallva azt, hogy én szakítottam el saját magamtól Niallt. Éreztem, ahogy mélyül kettőnk között a szakadék és nem tehettem ellene semmit. Mintha csak egy pillanat alatt ezer kilométer távolságra került volna tőlem.-Pedig csak pár hónapja volt, mégis mennyivel szebb volt akkor.
-De azóta változtam és ezt neked is látnod kell.-préseltem ki magamból a szavakat.
-Látom. Ahogy azt is, hogy nem a jó irányban történt meg ez a változás.
-Én tudom, hogy fájdalmat okoztam neked.-léptem közelebb hozzá. El akart húzódni, de elkaptam a karját és kezeim közé fogtam az arcát, hogy tekintetét ne szegezhesse másra, hanem az pontosan az enyémet tükrözze.-De őszintén remélem, hogy lesz esélyem helyrehozni a dolgokat.-ajkaim remegni kezdtek és szemeim megteltek könnyel, amint utolsó mondatom elhagyta a számat.
-Nem. Sajnálom, de nem lesz.-tört ki a szorításomból és hátat fordítva nekem egy lépést tett meg előre.
-Értem. Szóval te csak egy okot kerestél, hogy haragudhass rám? Hogy elkönyvelhess egy lánynak, aki átvert? Talán mégsem volt olyan jó ötlet, hogy idejöttem. Lehet, hogy nem volt érdemes küzdeni ezért a barátságért. Már látom,. te úgysem tennél érte semmit.-fordultam meg és elindultam az ajtó felé, de hirtelen  elállta az utamat.

-Egy barátságért? Mi értelme volna? Soha nem gondolod át mit mondasz ugye? Barátságot akarsz? Arra nem gondolsz, hogy az egyik fél, aki jelen esetben én vagyok, mindig többet fog érezni? Szerinted lenne értelme megjátszani azt, hogy minden olyan csodás? Elhinnék? Nem. Ahogy te sem hinnéd el, ha tudnád, mi mindenre lennék képes érted, de sajnálom. A barátságodból nem kérek.-egy könnycsepp folyt végig az arcomon és egyetlen szót tudtam mondani, mielőtt újra a szavamba vágott volna.
-De..
-Ne játsszuk el többé, hogy van közünk egymáshoz.-szavai tőrként hatoltak szívem legmélyére.
-Miért csinálod ezt?-kérdeztem sírástól elcsukló hangon. Közelebb lépett hozzám. Homlokát az enyémhez nyomta. Mellkasunk összeért. Éreztem meleg levegőjének áramlását. Arra számítottam, megcsókol, de nem tette.
-Mert csak egy kurva voltál, akit fel akartam csinálni. És sikerült.-hallatszott válasza komolyan. Kezemet számhoz kaptam és éreztem hogy újabb könnyek siklanak lefelé arcomon. Egy pillanattal később tenyerem Niall arcán csattant. Kikerültem őt, majd egy lépész téve feltéptem az ajtót, de újra hallottam a hangját és ez arra késztetett, hogy megálljak.-Dühös vagy. Ez jó. Így könnyebben el tudsz majd felejteni.
Visszarohantam Louis szobájába, anélkül, hogy bárki is észrevett volna. Levetettem magam az ágyra és sírtam. Legbelül azt kívántam, bár semmissé lehetne tenni mindent. Mindent a mai naptól, visszamenőleg addig, amikor ott ültem a repülőn és Harryvel találkoztam. Akkor fordult fel fenekestől az életem.
És most? Most nem tudom mit tegyek.. Menjek, vagy maradjak? Mi haszna lenne másnak feltenni ezt a kérdést? Mit mondana erre anya?
"Az egyetlen, aki választ adhat, az te vagy."

Nos gyerekek ennyi mára, remélem tetszett a részecském :)) a következő várhatólag 6 nap múlva érkezik D-től.
Szofiis voltam.