2.évad/5.rész

Na drágáim, tudjuk, hogy kegyetlen rövid rész, de Dóritól most ennyire futotta, én igyekszem többet alkotni. Ja és persze nem akartunk tovább váratni titeket. Ennek ellenére reméljük tetszik.

Aileen szemszöge

Fájt a fejem és hangokat hallottam. Közel voltak, mégis távolinak tűntek és nem ismertem fel őket. Olyan volt, mint, amikor a szomszédok bömböltetik a zenét, de a falak kissé elnyomják a hangot, mégis hallod. A szemhéjam fáradtan pihent a szememen. Az egész testem nyugodtan terült szét egy ágyon, ami kissé kényelmetlen volt. Se nem puha, se nem kemény. Hatalmas erőfeszítésbe került, hogy kinyissam a szemem. A látóterületemet erős homály fedte. Az alakok összefolytak előttem. Nem tudtam hol vagyok és miért. Nem emlékeztem semmire. Rám szegeződött az összes figyelem, a szememről pedig lassan oszlani kezdett a homály, az alakok egyre tisztábbak lettek. Már el tudtam különíteni a tárgyakat, az emberektől. Egyenként néztem végig az embereken, hogy felismerjem őket. Körülöttem helyezkedett el Niall, Harry, Patrick, Louis, Liam és Zayn. A gondolataim elkezdték keresni az utolsó emlékeimet és csak egy embert láttam magam előtt, aki nem volt a társaságban..
-Matt?-kérdeztem a srácoktól, hátha tudnak valamit.
-Öhm... öngyilkos lett.-válaszolt kérdésemre Pat.
-Mi?-vontam fel a szemöldököm meglepetten. Az nem lehet, hogy öngyilkos lett, de mégis miért?
-Rád találtunk egy pincében, aztán, amikor rájött mit csinált megölte magát..-mesélte el röviden a történteket Harry, én pedig ledermedtem. miattam... miattam halt meg megint egy ember. Miattam lett öngyilkos. Nem hiszem el! Miért ilyen az életem? Miért.. miért halnak meg miattam az emberek? Nem érdemlem meg sem a szeretetet, sem az életet. Bárcsak lenne egy személyre szóló használati utasítás az életről csak, azért, hogy könnyebb legyen..
-Ez nem lehet igaz...-motyogtam, előre bambulva, nem törődve az engem fürkésző pillantásokkal.-Már megint ez történik..
-Mi?-hallottam meg Zayn érdeklődő hangját, de nem figyeltem rá.
-Az lesz a legjobb most mindannyiunknak, ha elmegyek-próbáltam felállni, de Niall lefogott és visszanyomott az ágyra.
-Nem mehetsz el sehová! Nekünk pedig az a jó, ha mellettünk vagy. Különben is az orvosok azt mondták, hogy figyeljünk rád.-mondta Pat és megsimította a takaró alatt pihenő lábamat.
-Nem érdekel, nem, nem és nem! Ti nem tudhatjátok, hogy milyen átélni, ezt az egészet. Először a szüleim, most meg Matt, én ezt nem fogom tudni elviselni! El kell mennem... mielőtt másnak is baja esik.. miattam.-húztam le a takarót testemről, majd felálltam.
-Alie tényleg nem tudjuk milyen lehet, de, ha elmész a szívünk egy darabját is elviszed magaddal, ezt jobb, ha a fejedbe vésed!-mondta pillantását enyémbe mélyítve Harry.-Nekünk ez lenne a rosszabb...-tette hozzá, majd végigsimított a karomon és megfogta a kezemet, majd lassan visszahúzott az ágyra.
-Oké..rendben!-hajtottam le a fejem és visszacsúsztam az ágy közepére.
-Feküdj le és pihenj!-mondta nyugodt hangon Patrick, mire teljesítettem parancsát és ledőltem az ágyra. Végignéztem a srácokon és egy apró mosolyt villantottam. Mindannyiukon látszódik a törődés, a szeretet, hogy szívből segítenek nekem. Körbenéztem a szobában is, amikor tudatosult bennem, hogy most az egyszer nem egy kórterem unalmas falai közé vagyok zárva, hanem egy barátságosabb kinézetű hotel szobában. A falak bézs -már-már barna-színe megnyugtatott. Újra ránéztem a fiúkra, de Harrynél egy kissé elidőztem. Engem nézett gyönyörű zöld szemeivel és látszott rajta, hogy mondani akar valamit. Néha kinyitotta a száját, de egyből összezárta ajkait. Amikor biztatóan rámosolyogtam és észrevette elsimított egy tincset az arcomból megszólalt.
-Szeretlek!-mondta ki kissé halkan, egy picit meglepődtem, mert nem erre számítottam, de mégis nagyobb meglepetésként ért, amikor válaszoltam neki.
-Én is!-mosolyodtam el halványan.És.. mintha egy könnycseppet láttam volna a szemében..

Következő rész várhatólag 5-6 nap múlta Szofiistól.