30.rész A vég kezdete.?

*Öt hónappal később*

(december 22.)

Patrick szemszöge:

-Harry dugóba került a belvárosban.-raktam zsebre a mobilom, majd a nappaliba igyekeztem, hogy megbizonyosodjak róla, hogy a jelen lévők hallották kijelentésemet.

-Psszt.-tapasztotta ujját a szájához Niall, a vállán alvó Aliere pillantva. Ez a kép valahogy mosolyt csalt az arcomra. Szinte hihetetlen mire nem képes az idő. Minden megváltozott.
Már csak a rövid haj és az időnként visszatérő fájdalmak emlékeztettek minket arra a borzalmas időszakra amit maga mögött hagyott. Mindannyian megszenvedtük ezt. Vele együtt.
-Csak pihentetem a szemem.-nyöszörgött halkan Aileen, majd Niall derekát átkarolva helyezkedni kezdett.
-Persze. Húsz percen keresztül mi?-nevetett a szőkeség, miközben végigsimította a lány arcát, mire ő mosolyogni kezdett, de szemeit még mindig lehunyva tartotta.
-Abból sosem elég.
-Ez megcáfolhatatlan érv.-szálltam be én is a beszélgetésbe.-Szóval ott tartottam, hogy fürtös cseppet késik. A hótorlasz miatt sok a dugó.-igen ez az egyetlen dolog, amit nem szeretek a télben. A sok hó. Eddig aránylag elviselhető volt, de már kicsit feszegeti a határaimat az állandó hólapátolás.
-Hát remélem hamarosan itt lesz.-nyomott el egy ásítást Aileen, majd felült.-Már lassan fel kellene ébrednem.
-Szóval most bevallod hogy aludtál?-bökte oldalba őt Niall, majd mosolyogva felállt.-Egy kávé rendel.-mondta, majd eltűnt a szemközti helyiség ajtajában. Én leültem a helyére.
-Jól vagy?-kérdeztem, majd az asztalon heverő műanyag dobozkára pillantottam. Ő tudta mire céloztam.
-Ma még nem volt rá szükség.-eresztett egy félmosolyt.-És már egyre kevesebb kell. Remélem ez így is marad.
-Ezt én is őszintén remélem.-nem tudom, milyen erősek a fájdalmai, mikor azt a gyógyszert kell, hogy szedje, amit a műtétje után felírtak számra, de látni és épp elég volt a szenvedését addig amíg ki nem ütötték azok a bogyók. Emlékszem egyszer beszéltem a műtőorvossal, aki a lelkemre kötötte, hogy figyeljek rá, mert ha kicsivel többet vesz be a kelleténél annak nem lesz jó vége.. És ezt senki sem akarja.
-Erős fekete, cukor nélkül. Pont ahogy szereted.-lépett be az ír manó kezében egy csésze kávéval.
-Hol lennék én nélküled?-nevetett rá Aileen.
-Erre a kérdésre most inkább nem válaszolnék.-vágott egy furcsa fintort Niall, mire mind hárman elnevettük magunkat.
-Tényleg! A csomagod már indulásra kész?-tettem Niall vállára a kezem, aki egy másodpercre megingott.
-Ja.. ja igen a szállodában van, de tudod, hogy csak holnap indul a gépem.
-És azt is tudjuk, hogy sosem készülsz el időben.-szólt Aileen, majd kortyolt egyet az italából.
-Ezt nem varrhatod rám. Márpedig kész van a csomagom.-motyogta a szőkeség sértődött arckifejezéssel és keresztbe tett karokkal.
-Persze, mert én csomagoltam össze.-bokszolt a vállába Alie.
-Kösz, hogy vagy nekem.-vonta a karjába Niall pár másodpercre a lányt.
-Mire valók a barátok?-ült ki egy újabb mosoly az arcára.
Niall pillantása egy másodpercre bizonytalanná vált.Amikor ilyenek egymással még én is elfelejtem, hogy kettőjük kapcsolata nem több puszta barátságnál. Pedig megérdemelnék egymást.Ennek nem így kellett volna lennie. De Alie máshogy döntött. Ő mást választott.

Harry szemszöge:

-Ezt nem hiszem el!-szorítottam idegesen a kormányt, miközben az előttem és mögöttem "parkoló"sofőrök példáját követve csak egyszer egyszer vettem le a kezem a dudáról. A kígyózó kocsisor csak lépésekben haladt előre. De ami a leginkább idegesített, hogy siettem volna.
Fél órába telt, mire a távolban megindultak a járművek, az előttem álló azonban egy tapodtat sem mozdult előre. A kétsávos úton a rengeteg kocsi miatt pedig lehetetlen lett volna előzni. Míg a mögöttem sorakozók valószínűleg engem szidtak én magamban dühöngtem az előttem álló autó sofőrjére. Ahogy teltek a percek egyre inkább éreztem, hogy a bennem egyre gyülemlő feszültség hamarosan kitör. És akkor eldurrant az agyam. Kikapcsoltam a biztonsági övet, majd kiszálltam az autóból. A hideg szél az arcomba csapott, ahogy a jeges úton araszoltam az engem megelőző jármű felé és a vezető ülés felőli oldalon kopogtattam az ablakot, mire a mögötte ülő középkorú férfi le húzta azt.
-Elnézést, hogy megzavarom sűrű dolgában.-próbáltam minél udvariasabb lenni, de csak amennyire a helyzetben lehetett.-de lekötelezne, ha esetleg még ma elindítaná ezt a tragacsot.

-Ne haragudjon uram, de valamiért nem működik a gázpedálom.-mentegetőzött a férfi félénk arckifejezéssel.-Már hívtam a vontatót, de azt mondták nem tudják mikor érnek ide.
-Na ide figyeljen.-ragadtam meg a kabátja gallérját és amennyire a biztonsági öv engedte, magam felé húztam.-Egy igen fontos találkám van, amiről már több mint egy órája kések és ha maga két percen belül nem tűnik el az utamból azt esküszöm, hogy megkeserüli.-hangom határozott és kemény volt.
-Maga most fenyeget engem?-rántotta ki kabátját szorításomból, majd ő is kiszállt a járműből és egyik kezével kissé meglökött.
Akkor valami felrobbant bennem és az indulatoktól fűtve kezem önálló életre kelt és sulykolni kezdte a férfit, ahol érte. Nem tudom mennyi idő telt el, vagy hány ütést mértem az idegenre, csak annyit vettem észre, hogy egy egyenruhás alak lefogott. Remek, még a zsarukat is rám hívták. Egyre boldogabb leszek..
Újra a fogdában kötöttem ki. Abban a sötét kis lyukban, ahol már korábban is jártam, még mikor Niall és én nyilvános helyen verekedtünk össze.
-Neked még ünnepek előtt is balhéznod kell?-bokszolt a vállamba Louis, amikor a kapitányság kijárata felé tartottunk. Ismét ő mentett ki a kínos szituból.-Add ide a kulcsot, én vezetek.-szólt újra, miután nem kapott semmiféle reakciót a kérdésére. Odaadtam neki a slusszkulcsot és elindultunk. A kocsi digitális órájára pillantottam.
-Remek, még indulás előtt be tudunk köszönni A.J.-nek.-lélegeztem fel.
-Erről szó sincs Harry. Három óra, a gépünk pedig hatkor indul. És tudod, hogy még el kell készülnünk.-lassított egy kereszteződésnél, majd jobbra fordult, a szálloda felé, ami merő ellentéte az Aileen lakásához vezető útnak.
-Mi? Ez nem igaz. Fordulj vissza! Tudod, hogy csak öt perc az egész.-próbáltam meggyőzni, bár tudtam, hogy reménytelen a helyzet.
-Sajnálom, de nem tehetem. Jól tudod, hogyha összeeresztünk titeket, akkor annak az öt percnek lőttek.-nézett rám sajnálkozó arccal, amikor érezte, hogy beletörődtem az ügybe. Csak az ablakon néztem kifelé a halvány tükörképemen át, ahogy  elsuhannak mellettünk a házak és a városrészek.-Harry!-nevem hallatán felkaptam a fejem és Louis felé fordultam.-Most már itt az ideje, hogy elengedd a múltat.-Mondta, némi keserűséggel a hangjában.Valóban itt lenne az ideje. Én is így éreztem. De nem tudtam megtenni. Nem akartam elengedni azt a régi Aileent, aki annyi boldogságot hozott az életembe.  Nem akartam, hogy elengedjem a közös múltunknak azt a részét, amikor még volt Ő és én.. Mint.. mint egy pár. Nem akartam, hogy ezt a szakaszt felváltsa az új, ami van. Az új Ő és én, mint barátok.
Legyünk csak barátok.. Legyünk csak barátok.. Hónapok óta visszhangzik már ez a mondat az agyam egyik kis rejtett zugában és úgy tűnik soha nem akar elhallgatni. Fogalmam sincs miért egyeztem bele.. Talán csak féltem. Féltem, hogy ez a világ majd elmarja mellőlem. Féltem, hogy elveszítem. De ezzel az egy mondattal, mintha szárnyakat adott volna, mégsem enged velük repülni.. Soha nem hittem, hogy idáig jutunk. Jobban mondva hittem, de reméltem, hogy soha nem következik be.
Végül elővettem a telefonom és írtam neki egy üzenetet. Nem gondoltam, hogy ez bármiért kárpótolhatja, de reméltem..

Aileen szemszöge:

"Akadt egy kis gondom. Közbejött valami, így nem tudlak meglátogatni, hisz már lassan indul a gépünk. Nagyon sajnálom és remélem te sem haragszol meg rám nagyon, de ígérem, az ünnepek után bepótoljuk. Hívlak, ha landoltunk. Még egyszer sajnálom. Nagyon vigyázz magadra."

-Gond van?-nézett rám Niall érdeklődve, mikor megnyitottam a Harrytől kapott SMS-t.
-Közbejött neki valami.-villantottam felé egy halvány mosolyt, mire ő egy pillanatra magához húzott. Nem tudom miért, de örültem annak, hogy csak Niall van itt velem. Örültem, hogy ő csak a holnapi járattal utazik Írországba.-Niall..-szóltam bizonytalanul.
-Igen?
-Elkísérnél valahová? Tudom, hülye kérdés de..
-Bárhová.-vágott a szavamba mosolyogva majd felállt a kanapéról.-Menj öltözz fel.-biccentett fejével az emelet irányába.
Tíz perc múlva már külváros felé sétáltunk. Az utunk csendben telt. Egy szót sem szóltunk egymáshoz, és Niall azt hitte, hogy ez így a legjobb. Voltaképpen, mióta senkinek sem beszélek a problémáimról, mindenki azt hiszi jól vagyok. Pedig nem. Belül még most is érzem azt a furcsa ürességet és azt a fojtogató keserűséget, ami a baleset óta rám ragadt. De ezt már nem láthatja rajtam senki, hisz tökéletesre fejlesztettem az álcáját. Nem voltam benne biztos, de bíztam benne, hogy mindenkinek így lesz a legjobb.
-Ez lenne az?-kérdezte, mikor megálltam az előtt a hatalmas, régi vaskapu előtt ami azt a kis temetőt zárta el a várostól, ahol azok nyugszanak akik a legfontosabbak voltak nekem.
-Ez.-válaszoltam, majd a nyikorgó kapu megadva magát kitárult, ahogy kissé meglöktem.-Ma már nem használják ezt a temetőt.-magyaráztam, miközben elhaladtunk a romos kis templom mellett.-De a szüleim mindig is azt akarták, hogy ide legyenek eltemetve. Mert szerintük egy nyugodt és meghitt hely.-bár nem értem, hogy egy temető hogy lehet meghitt. Na meg persze számomra ezek az omladozó sírok amelyeket még a háború idején tettek ide, bennem nem megnyugvást, sokkal inkább félelmet és undort keltettek, de tiszteletben tartom a szüleim döntését.-És persze.. Grahamet is itt adtuk át az örökkévalóságnak.
-És ha ezt a temetőt ma már nem használják, hogy értétek el, hogy a szüleidet itt helyezhessék el?-nézett rám kérdőn.
-Azt valójában én sem tudom és nem is igyekszem megtudni. Csak annak örülök, hogy  teljesült ez a kívánságuk.
Ott álltunk a márványozott sírnál, mely erősen elütött a többitől mind színében, kinézetében és korában. Sosem szerettem a temetőnek ezen részében lenni. Hatalmas sötét fenyők és bokrok sokasága nőtte körül a nyughelyeket, és a még megmaradt sírboltok némelyikén elhelyezett még jobb állapotban lévő kiemelkedő szoboralakok, mintha mindig engem figyeltek volna. Egy kisebb kápolna romja is a közelben volt. Néhány fala és kapujának ívboltozata még állt. Valószínűleg berendezését már évekkel ez előtt kifosztották vagy megrongálták. Csak sötét tornya meredezett az ég felé, jelezve, hogy még nincs oda teljesen. Összefoglalva, a hideg rázott ettől a helytől, de muszáj volt ide jönnöm.
-Magamra hagynál pár percre? Kérlek.-kérdeztem kissé bizonytalanul. Egy szinten kellemetlenül éreztem magam, hisz iderángattam most pedig elküldöm, de úgy érzem egy kicsit "egyedül" kell lennem.
-Biztos?-vetett rám egy pillantást, miben az aggodalom szikráját véltem felfedezni. Bólintottam, ő pedig otthagyott.
Hideg hópelyhek csapódtak az arcomba, ahogy fújt a szél. És mintha minden egyes kis pehely, amely arcom melegétől semmivé lett egy egy emléket hoztak volna elő elmém mélyéről, azokból az elmúlt ünnepekből, amit még a szerető családom körében töltöttem el.
Fájt belegondolni, hogy ez lesz az első karácsonyom a szüleim nélkül.Emlékszem, mindig mennyire imádtam ezt az ünnepet. Mindig olyan gyönyörű volt és meghitt. De most már nem lesz az. Úgy ahogy már semmi nem lesz ugyanolyan. Gyűlöltem ezt a helyzetet. Gyűlöltem azt, hogy ilyen nyomorult sorsra jutottam. A gondolatok mint megannyi szikra cikáztak a fejemben, míg a kezem azon a gyógyszeres dobozon pihentettem a zsebemben, ami talán segíthet. Mikor ez átfutott az agyamon, mintha a jellememet megtestesítő két figura, az angyal és az ördög a két vállamra telepedtek volna. Tudjátok mint a filmekben.
-Nem tűnt még fel, hogy mások is szeretnek?-kezdte az angyal.-Hogy kellesz? Most már felhagyhatnál ezzel az önző, gyerekes viselkedéssel.
Bárcsak tehetném. De nem megy. Gondolatban válaszoltam önmagamnak, bár nem tudtam van e értelme.
És végszóra az ördög kezdett duruzsolni a fülembe.
-Nincs igaza ennek a tollas hátúnak. Neked van igazad! Mire mész te anyád és apád nélkül? Semmire. Egyedül vagy! Még ha most nem is, de egyedül maradsz. A barátaid előbb megunják ezt az önsajnálatot és elhagynak. Senkit nem fogsz érdekelni.
-Fogd be, te kretén! Ne hazudozz.-rivallt rá az angyal.-Aileen, az egyetlen aki választhat az te vagy.
Megráztam a fejem. Csak el akartam tüntetni ezt a két zavaró tényezőt, amiket képzeletem szült.
A mögöttem pár lépésre álló csupasz bokor ágai hangosan recsegni kezdtek. Nem néztem hátra, azt gondoltam egy mókus vagy egy kutya lehet itt vagy a közelben, amikor pedig a hó ropogását hallottam léptek alatt, már azt hittem Niall jött vissza.
-Ilyen hamar visszaértél?-kérdeztem, mikor már a lépések zaja elhalt és Niall mögöttem állt.
-Nem egészen.-adta a választ egy ismerős hang, de mégsem azé volt akire számítottam. Mire észbe kaptam és meg akartam fordulni egy erős kar fogta le a kezeimet, egy másik pedig az arcomhoz szorított valami vattadarabot, melynek émelyítő szaga átjárta a tüdőmet. Ellenkezni próbáltam, de pár pillanat múlva éreztem, hogy nem tudom mozgatni a kezeimet és a lábaim is rogyadoztak alattam. Szemem előtt forogni kezdett az egész világ a hangok pedig távoliak voltak, majd elhalt minden körülöttem.


Hasogató fejfájással ébredtem. Csuklóimon és a lábaimon szorító zsibbadtság lett úrrá. Beletelt pár pillanatba, amíg rájöttem meg vagyok közözve. Fogalmam sem volt, hol vagyok. A legutolsó emlékképeim csak foszlányokban kezdtek az eszembe jutni. A temetőben voltam.. Niallel és azután..  Azután teljes képszakadás.. A koromsötét helyiségben akárhogy próbáltam semmit sem láttam, annak ellenére sem, hogy a szemem hamar hozzá szokott.
-Valaki?-nyöszörögtem rekedtesen. Megmozdult valami a szobában és előttem egy sötétebb alak körvonalazódott ki.
-Csakhogy felébredtél.-az ismerős hang valamiféle félelmet keltett bennem. Tudtam, hogy ismerem valahonnan, mégsem tudtam hova tenni.Az alak távolodni kezdett tőlem, majd egy kis kattanás után halvány fehéres fény öntötte el a helyiséget. Aggodalomhullán indult bennem útjára és mint villámcsapás úgy hasított belém a felismerés.. Ő.. elrabolt engem..


Nos hát kedveseim íme itt az évad záró része :)) Remélem tetszett. Üdv: Szofiis.

Köszönetnyilvánítás:

Na hát már mind tudjátok, hogy vége az első évadnak és még kettő van tervben, (bár elárulom, lehet, hogy negyediket is indítunk, de ez még nem száz százalék.) Lényeg a lényegben annyi, hogy személy szerint nagyon szeretném megköszönni minden kedves olvasónak, aki eddig velünk tartott és biztatott minket.

Nagyon sokat jelentetek nekünk, akárhogy érvényesültök is a blog életében. Csak egy kommenntel, egy chates megjegyzéssel, vagy akár egy díjjal. (Igen, tudjuk, hogy a közelmúltban nem egy díjat kaptunk tőletek, de még nem volt időnk igazán kitenni, nem sokára ezt is bepótoljuk) Remélem elnyerte a tetszéseteket a történet és a benne játszódó cselekmények. Még egyszer nagyon szeretném megköszönni mindannyiótoknak. Rengeteget köszönhetünk, nektek, hisz ha Ti nem vagytok, mi most nem itt tartanánk.

Azt elöljáróban szeretném megjegyezni, hogy ami nem sokkal ezelőtt történt (gondolok itt arra, hogy be akartuk fejezni a blogot) Ne Dórira haragudjatok, hisz itt én voltam az akit rosszul érintett a kommentek hiánya és elég nagy baromság volt a részemről ezért szeretnék is bocsánatot kérni.

Röviden ennyi voltam és még egyszer köszönök mindent. Tartsatok velünk továbbra is :)

Szofiis.

Köszönök szépen mindenkinek mindent Peace. Hakuna Matata :)) ~D

Nos nemsokára itt a 2.évad. (min másfél hét, függően attól, hogy D. hogy jut géphez, mert tudjátok, most az első 3 részt ő hozza nektek) A másik oka pedig a kis szünetnek, hogy mint tudjátok új designt terveztünk a blogra és ezt ki kell vitelezni. Ne lepődjön meg senki, ha esetleg azt írja majd ki a blogspot, hogy a blog nem elérhető. A design munkálatok során lezárjuk egy kicsit az oldalt.

Üdvözlettel: ~D és Szofiis. :) ♥