29.rész Fekete rózsa

 Nos mivel tudjátok a következő évadzáró rész, most megkérek MINDENKIT aki olvassa a blogot. KOMMENTELJEN és NE NÉVTELENÜL.

Liam szemszöge:

-Mindenképp meg kell győznünk valahogy arról, hogy baromságokat gondol.-rimánkodott Harry a kocsiban. Igaza volt. Nem lehet feladni ilyen könnyen ezt a harcot. Az élet egy ajándék, amit az ember nem véletlenül kapott. De ahhoz, hogy boldogok lehessünk, tenni kell. Küzdeni és remélni. Soha nem szabad feladni, bármilyen akadályba ütközünk is és bármilyen nehéz elfogadni. Minden esélyt meg kell ragadni az életre. Ezt én tanúsíthatom.

-Nekem lenne egy ötletem.-szólalt meg Paul, sejtelmes mosolyt villantva ránk a visszapillantó -tükörbe.

-Én azt hittem utálod Aileent.-nézett rá meglepetten Louis. Mind ezt hittük.

-Most sem a szívem csücske, de fontos nektek, így muszáj tennem valamit az ügy érdekében.-furcsa. Ez volt az első úgymond normális értekezése Alie-ről, mikor nem hordta el mindennek. Talán Paulra is tett egy benyomást a hír, miszerint a lányt halálos betegség támadta meg.

A szállodában Harry szobájába gyűltünk mind. Niall kivételével. Ő vagy még most is benn van a kórházban, vagy már úton van hazafelé. Amint Paul elmagyarázta a tervét és a szállodai szobába rendelt egy operatőrt, valamint mikrofonokat, telefonon megsürgettük a szőkeséget. Negyed órán belül megérkezett. Kivirulva, de nem volt hajlandó elárulni miért. Talán sikerül meggyőznie Aileent.. Talán nem. Ezt majd megtudjuk, ha eljön az ideje. Legalábbis ő ezt mondta, mielőtt belekezdtünk. Mi leültünk a szobában lévő kanapéra. Zayn, Harry, Niall, én és Lou. Ilyen sorrendben. A kamera az állványon állt, és az azt kezelő férfi mögötte. Kezével mutatva a másodperceket, mielőtt üzembe helyezi a készüléket. És három.. kettő.. egy..

-Helló mindenkinek!-kezdtem el beszélni mosolyogva, majd a srácok mellettem integetni kezdtek.-Mi vagyunk a One Direction.-kezdtem mondandómat, de Louis szokásához híven közbevágott.

-Ugyan kérlek, mintha ezt már nem tudnák.-csinált egy drámai kézmozdulatot, mire én felé fordulva bevetettem azt a szúrós tekintetet, amitől mindig elakad a szava. Hatott. Így ismét a készülék felé fordultam.

-Nos.. Tudjuk, hogy nagyon nagy  csalódást okoztunk nektek a közelmúltban. Az elmaradt koncertekkel és dedikálásokkal. A kimaradásokkal..

-És ezt nagyon sajnáljuk.-vette át tőlem a szót Niall.-Igyekszünk helyrehozni, ha ez ilyen formában még lehetséges. De most kérditek miért is történt minden így?

-Mert egy nagyon kedves barátunk komoly bajban volt és van a mai napig.-folytatta Zayn.-Azt az Aileen Johnsont, akit először Harry oldalán láthattatok, majd nem sokkal később Niall mellett bukkant fel, súlyos veszteségek érték az elmúlt hónapokban.-a szöveget mellettem Louis folytatta.

-Sokaknak szemében szálka volt ez a lány, minden ok nélkül. Most nem tudjátok az életének a történetét, mi sem vagyunk tisztában mindennel, de tudjuk, hogy ő már fiatalkora ellenére rengeteget szenvedett. És hogy is szól a mondás? Senkit ne ítélj el anélkül, hogy ismernéd!

-És, hogy mi az a baj, amibe Aileen beleesett?-kérdeztem Harry kissé halkan..- A halálos kór. Nos, tudjuk, hogy semmi jogunk szívességet kérni tőletek, hisz joggal haragszotok ránk, de mi mégis megpróbáljuk. Ha van köztetek olyan, aki nem ítél el egy ilyen lányt, mint Alie és szereti. Ha hajlandó szeretni úgy mint minket, akkor segítsetek nekünk!

-Ha szeretitek ezt a lányt.-mutattam a kamera felé egy Aileenról készült fotót-Akkor ezt mondjátok el neki. Hogy hogyan? Rögzítsetek egy videót és küldjétek el bármelyikünk twitter fiókjára, vagy tegyétek fel a youtube-ra. A lényeg, hogy mi megtaláljuk és megmutathassuk ennek a szenvedő lánynak, hogy őt mindenki szereti.

-Mi számítunk rátok.-mondtuk egyszerre, majd integetni kezdtünk és az operatőr jelezte, hogy befejezte a filmezést.

-Most már nincs más dolgunk mint feltenni a csatornára és várni mit szólnak hozzá a rajongók.-szólt feszengve Harry.

-De talán erre nincs semmi szükség.-tette vállára a kezét Niall, mire egy reménykedő pillantást vetett az ír manóra.-Meggyőztem.-a másodperc töredéke alatt Harry olyan erővel vetette rá magát a szőkeségre, hogy mindketten a földön kötöttek ki, miközben ölelkeztek.

-Akkor ez már csak egy biztosító pont lesz.-szóltam, majd felsegítettem azt a két idiótát a földről.

Aileen szemszöge:

Egészen mostanáig nem tudom jól döntöttem-e azzal, hogy elfogadtam azt a fajta segítséget, amit Niall felajánlott. Talán igaza van és ideje túllépnem azon a peches időszakon, amit magam mögött hagytam.

Az embernek néha szakítania kell a múltjával, hogy legyen jövője. Ezt soha nem könnyű megtenni. Elengedni azt, ami volt, hogy túléljük azt ami van.

De ez tényleg nehéz. Kegyetlenül nehéz. Főleg, hogy milyen kockázatokkal jár ez az egész mizéria.
Két hét múlva kiírtak egy műtétre, mikor is feltárják a koponyámat és megpróbálják eltávolítani az ott keletkezett daganatot. De fennáll a veszély, hogy meghalok a műtőasztalon. Hiába mondd bárki bármit, nekem már úgyis mindegy. Az elkövetkezendő két hétben pedig el kell viselnem azt a kiszolgáltatottságot, amibe a terápia fog okozni. Már előre rettegek ettől az egésztől. Néha belegondolok, mennyivel jobb lehetett volna az életem, ha másik családba születtem volna? De.. talán akkor nem lettek volna ilyen csodálatos szüleim és ilyen pótolhatatlan barátaim.Talán néhány dolog másképp alakult volna, de nem lehetnék tagja ennek a "második családnak".

*másnap*

-Hogy vagy?-kérdezte halkan Harry, miután belépett a kórtermembe. Arcáról sugárzott a remény és a boldogság.

-Mondtam, hogy ne gyertek be.-tértem ki a kérdése elől. Hangom erőtlen volt. Testem ernyedten feküdt az ágyon, míg vártam, hogy ez az infúziós tasak is kiürüljön. Szívem észrevehetően lassabban vert mint korábban. Nehézkesen vettem a levegőt. Arcomról kövér izzadtságcseppek folytak le a párnámra. Nem akartam, hogy így lássanak. Nem akartam, hogy bárki így lásson. Úgy éreztem magam, mint egy hatalmas buli után másnaposan feküdnék otthon. Kába voltam. Szemem elé néha-néha fátyolszerű köd ereszkedett, máskor pedig színes pontok táncát láttam. Olyan volt mint egy rossz álom, amiről tudom, hogy még csak most kezdődik el és fogalmam sincs mikor ébredhetek már fel.

-Nem érdekel, látnom kellett téged.-szólt mosolyogva, amint helyet foglalt az ágyam szélén. Megéreztem bőrének melegségét az enyémen. Egyik kezét az enyémen pihentette. Közelebb hajolt arcomhoz és puszit nyomott rá. Láttam rajta, hogy mondani akar valamit. De.. talán nem meri. Nem akartam firtatni ezt a témát, hisz abban sem vagyok biztos, hogy eljutna az agyamig, amit mondd.

-Mi mind itt vagyunk veled.-törte meg ismét a csendet. Nem is kellett volna ezt mondania, hisz tudtam.

Tudtam, hogy mindenki itt van akire számíthatok és kint ülnek a folyosón, arra várva, hogy Harry kimenjen és beszámoljon nekik mindarról, hogy is vagyok pontosan.

-Most már jobban.-szorítottam meg kissé kezét, amennyire erőmből tellett. Ezzel, hogy válaszoltam az első kérdésre, amit feltett nekem, talán oldottam magamban azt a feszültséget, amit azzal okozott, hogy belépett ide.

*1 héttel később*

-Rám sem emlékszel igaz?-kérdezte szomorúan az a szőke hajú srác, aki az ajtóban állt meg. Kék szemében láttam valami ismerős csillogást, mégsem tudtam, hogy kicsoda ő. Megráztam a fejem. Ott állt körülöttem az a sok ember, akire emlékeznem kéne. Ott volt az a sok ember, de én mégis kimondhatatlanul magányosnak éreztem magam. Magányosnak és elveszettnek.Mindenki idegen volt. Akik nemrég az emlékeimben éltek, semmitmondó arcukról fájdalom tükröződött, ahogy nem vagyok képes felismerni őket.  Most már tudom milyen a végső kétségbeesés. Már tudom, milyen a magány, amiben ölni lehetne. Tudom, milyen a sötétben egy apró reménysugár után kutatni és nem találni semmit. A remény megbénít. Halálos.

-Az orvos megmondta. Alkalmi emlékezetkiesés, a terápia okozta. Csak várnunk kell.-mondta mellettem egy szőke hajú hölgy mosolyogva.-Ez mát jó jel. De most hagyjuk magára.

Nem tudom, minek a jó jele ez, de azt biztosan tudom, hogy nem akarok így élni. Hatalmas fehér folttal a fejemben. Vissza akarom kapni az emlékeimet. A barátaimat. A családomat.

Csak ültem ott a sötétben, egyedül. Talán már órák óta, nem tudom pontosan. Újra kinyílt az ajtó és a sötét lassan átadta a helyét a beszűrődő fénynek. A villany feloltódott.

-Ki vagy te?-kérdeztem a látogatómat, miközben csak ott állt az ágyam végében. Tudtam, hogy hiába is mondja el, nem tudom ki ő. Csak reménykedtem, talán mégis. Kérdésem szemmel láthatóan szórakoztatta. Sejtelmes mosoly jelent meg az arcán.Vonásaiban volt valami.. valami más.. Olyan érzést váltott ki belőlem, mintha őt talán.. ismerném. Mielőtt megszólalt, megigazította magán fekete bőrkabátját és beletúrt fekete hajába.

-Az, aki még nem hagy téged meghalni.-hangjában is volt, valami nyomasztóan ismerős. Szeme mélyén olyan sötétség lapult, amit nem tudtam megfejteni. Néhány percig állt ott, majd olyan gyorsan elillant, mint ahogy érkezett. Rejtély övezte körül ezt a fiút és valami vonzott, hogy megfejtsem azt. Nehézkesen kikeltem az ágyból és a falnak támaszkodva az ajtóhoz lépkedtem, hogy utána mehessek. Elkéstem. A folyosó üres volt, csak az én kórtermem előtti székeken feküdt két srác, akik korábban bent jártak nálam. A szőke és a göndör. Becsuktam az ajtót és olyasvalamit vettem észre az ágyam előtt, ami eddig nem volt ott. Egy fekete rózsa hevert a földön, pontosan ott, ahol a furcsa látogatóm állt. Ahogy felvettem, kezem tüske szúrta meg. Letettem az éjjeli szekrényemre a virágot és olyan álomtalan álomba merültem, ami ráébresztett mindenre. Minden kérdésemre megkaptam a választ. Újra tudtam, kik voltak a körém gyűlt emberek. Tudtam, hogy akik kint alszanak a székeken Niall és Harry. És tudtam, hogy az ő látogatása sem volt véletlenszerű. 

Egy jel volt, hogy tudjam, közelben van. Egy jel, hogy nem vagyok biztonságban. Felriadtam abból az ürességből. Zihálva vettem a levegőt. Tincseim az arcomba verődve homlokomhoz ragadtak az izzadság hatására. Egyetlen nevet voltam képes kinyögni, mely még jobban növelte azt a szorító lüktetést a torkomban.

-Matt..

A következő rész tartalmából:
-Csak hagyj egy kicsit egyedül kérlek.-vetettem egy pillantást Niallre.
-Biztos?-kérdezte bizonytalanul. Bólintottam ő pedig otthagyott. 
Hideg hópelyhek az arcomba csapódtak, ahogy a szél fújt. Fájt belegondolni, hogy ez lesz az első karácsonyom a szüleim nélkül. Emlékszem, mindig imádtam ezt az ünnepet. Mindig olyan gyönyörű volt és meghitt. De már nem az. Már semmi sem az. Utálom ezt az egészet. Gyűlölöm, hogy ilyen nyomorult sorsra jutottam. Rengeteg gondolat cikázott át az agyamon, amint a kezem azon a gyógyszeres dobozon pihentettem a zsebemben, ami talán segíthet. Én így döntöttem.A mögöttem lévő bokor hangosan recsegett. Azt gondoltam egy kutya ólálkodik a közelben, esetleg Niall jött vissza. 



Nos gyerekek, bocsi rövid és lapos rész lett, de húzós hetem volt bocsi. Nos mivel tudjátok a következő évadzáró rész, most megkérek MINDENKIT aki olvassa a blogot. KOMMENTELJEN és NE NÉVTELENÜL.
Szeretnénk tisztában lenni azzal, hány embernek is írunk. Hogy abból az esetleges 28 feliratkozóból hányan olvassák. Mert ha csak 5-6 ember akkor nem sok értelme van, hogy mi szívünket lelkünket beletegyük az írásba.

Üdv: