28.rész Ha szeretsz..

Olvasd zenével!
Patrick szemszöge

El kell mondanom a srácoknak! Nem hagyhatom, hogy a legjobb barátom meghaljon. Még akkor is, ha ő azt akarja. A fiúk talán megtudják menteni. Bármit megadnának Alie-ért és még pénzük is van. Tudom nem épp a legjobb gondolkozás mód, de, ha egyszer haldoklik! Nincs mit tennem. Alie még jóformán nem is élt. Előtte áll még az élet! Bárcsak, nekem lenne annyi pénzem, amiből meg lehetne menteni! Akkor nem kéne elmondanom, de, hát nem én döntöm el, hogy milyen családba születek. (~D)
-Ne mondj ilyet. Te nem halhatsz meg.-húztam közelebb magamhoz. Éreztem, hogy könnyek kibuggyannak a szememből és patakként folynak végig az arcomon. Keserű csend és kimondhatatlan fájdalom telepedett a
szobára. Amikor a kezelőorvos elhagyta a kórtermet, Debby hangos zokogásban tört ki. Marcus szemében aggodalom tükröződött, ahogy próbálta nyugtatni.
-Kérlek ne.-bontakozott ki a karjaimból Alie és megszorítva Debby kezét, rá mosolygott halványan.-Mindenkinek jobb lesz így.-suttogta halkan. Ő volt az egyetlen, aki mintha túllépett volna mindenen. Nem sírt és nem mutatott semmi olyan érzelmet, mely belső fájdalmára utalhatna. Mintha beletörődött volna mindabba, hogy számára az élet véget ér.
-Ezt nem bírom.-zokogott Debby, majd Marcussal együtt elhagyták a kórtermet.
-Ne csináld ezt, kérlek.-vette kezei közé arcom, mikor látta, hogy nem vagyok képes a szemébe nézni.Óvatosan letörölt róla egy könnycseppet, miközben mindvégig mosolygott. Átkaroltam, vállára hajtottam a fejem és hagytam, hogy felemésszen a belső fájdalom. Nekem volt rá szükségem. Én sirattam meg, mikor neki kellett volna megsiratnia az életét. De nem tette. Ebből is megmutatkozik, hogy milyen erős is tud lenni. Nem. Ő, mindennél erősebb. Nem tudom mennyi idő telhetett el, mióta csak ő és én voltunk egyedül. Talán csak percek, talán órák. Ő egy hirtelen pillanatban megtörte a csendet.
-Hagyj egyedül kérlek.-szólt halkan. Aprót bólintottam, majd egy percre utoljára karjaimba zártam és elhagytam a szobát. A váróban már csak a srácokat találtam a szokott helyükön. Marcus valószínűleg elvitte innen Debbyt. Harry és Niall rögtön mellettem termettek, de én nem voltam képes megszólalni.
-Mi történt vele? Miért rohant ki az előbb a nagynénje?
-És te miért sírsz? Mondd már Patrick! Ennyire komoly a baj?-kérdezgettek egymás szavába vágva.
Tenyerembe temettem arcom és próbáltam rendezni a gondolataimat,. hogy egy normális mondatban válaszolhassak, de nem ment. Minden ott kavargott a fejemben és képek jelentek meg a szemem előtt, melyek nem álltak össze képsorokká. Minden emlékem, mindenem, amit megéltem Alie-vel, most lepergett a szemem előtt. A megismerkedésünktől, egészen az utolsó percig amit az imént töltöttem vele egyedül. Váratlanul ért minden és akármennyire is akartam eleget tenni a kérésének, akármennyire is tiszteltem a döntését, azt tudtam, hogy soha nem akarom elveszíteni.
-Rákos.-préseltem ki magamból ezt a súlyos szót. Mindenkit lesújtott. Niall teste összerogyott. Lábai összecsuklottak és mire észrevettük, már a földön térdelt, tenyerébe temetve az arcát. Harry a falnak támasztotta magát és mereven bámult maga elé a semmibe, miközben suttogott valamit. Louis. Liam és Zayn hasonlóképp magukba zuhanva ültek a székeken.
-Ne. Nem szabad negatívnak lennünk.-hallottam meg Liam kissé bizonytalan hangját.-És a kezelés? A.. a terápia biztosan segít.-állt elém, mire én csak megráztam a fejem.
-Nem akarja.Egyrészt senkitől nem hajlandó elfogadni a kemo árát, másrészt pedig azt hiszi, mindenkinek jobb lesz így.-hangom ismét elcsuklott.

 

-Ez nem lehet. Nem teheti ezt, beszélnem kell vele.-indult el Harry az ajtó felé, de elkaptam a kezét.
-Ne menj be. Egyedül akar lenni.-húztam vissza, de ellenállt.
-Látnom kell.-szabadította ki karját a szorításomból. Niallre pillantottam, gondolva ő is hasonlóképp fog cselekedni, de nem. Ő ugyanúgy térdelt a földön arcával tenyerében és remegett. Sírt. Nem is értem, hogy gondolhatja ezt Alie. Ha ennyien képesek vagyunk arra, hogy megsirassuk, fiú létünkre. Ha képesek vagyunk arra, hogy eláruljuk a fájdalmunkat, hogy gondolhatja azt, hogy mindenkinek jobb lesz nélküle?

Aileen szemszöge:

Én hülye.Hogy is gondolhattam, hogy minden rendbe jön majd? Hogy élhetem az életem minden különösebb fájdalom és akadály nélkül. Nem. Újabb próbatétel elé állítanak. Újra küzdenem kéne. Küzdenem, ellenállnom mindennek és harcolni. Harcolni az életemért. De nem megy. Már nincs miért. És legfőképp nincs kiért. Már nincs családom. Nincs, aki óvjon és szeressen. Vannak barátaim, és van Harry.. Niall.. de nem tudom, hogy a bizonytalanért megéri-e küzdenem. A barátok idővel elfelejtenek.. a szerelem pedig semmissé válik, mint a füst. Talán ennek így kell lennie. Mindenkinek jobb lesz így, csak azt remélem, talán pár ember még évekkel később is emlékezni fog rám.

Valójában egy kicsit nevetséges ez az egész történet. Mindig is tudtam, hogy hajlamos vagyok a rákra, de soha nem gondoltam bele, hogy egyszer velem is megtörténhet. Soha nem gondoltam rá. Pedig megvoltak az előjelei és akkor sem feltételeztem, hogy mindennek ez lehet az oka. Egy daganat. Ami elveszi az életem, mielőtt megkaphattam volna. Úgy igazából. De.. talán ez egy jel. Egy jel, hogy nekem itt nincs helyem. Talán rám Odafenn van szükség. Vagy.. vagy csak nem hiányzom majd senkinek.. 

Egynek viszont örülök. A srácok ebből nem tudnak semmit.

-Alie.-rontott be az ajtón Harry. Arca meggyötört, szemei pedig vörösek.

-Ne.-nyögtem ki halkan, és felültem az ágyon. Ő lerogyott előttem és ölembe dűtötte fejét. Visszanéztem a nyitott ajtóra, ahol Patrick alakja állt.

-Sajnálom.-suttogta alig hallhatóan. Halvány mosolyt eresztettem felé és megráztam a fejem, annak jeléül, hogy nem haragszom rá. Hogy is tudnék? Bár tényleg jobban örültem volna, ha ez az egész nem történik meg.

-Hogy gondolhatod ezt?-pattant fel előttem göndörke.-Szükségünk van rád, engedd, hogy segítsünk.-szemeivel szinte könyörgött, pillantását azonban nem bírtam sokáig állni. Elfordítottam a fejem.

-Nem.-haboztam pár másodpercet.-Nekem nincs pénzem a kezelésekre, mástól pedig nem vagyok hajlandó elvenni az árát.Másrészt pedig..

-Nem!-szorította meg a kezem.-Senkinek nem lesz jobb azzal, ha elmész. Mindenki szeret téged, hát nem érted?-államat gyengéden fogta meg és fordította maga felé.-Nem drága a kezelésed. Kifizetjük.

-Nem.-tiltakoztam.

-De igen.-hangzott válasza szigorúan.-Egyikünk sem hagyná, hogy csak azért dobd el magadtól az életed, mert marhaságokat gondolsz. Nem fogjuk hagyni, hogy meghalj.-hosszan sóhajtott, hogy lenyugtassa magát.-De mégis szerinted kinek lenne jobb ha te.. ha te..-arca megrándult. Szemeibe újabb könnyek szöktek. Nem akarta újra kimondani.. Kimondani, azt, hogy meghalok. Én pedig nem kényszerítettem rá.

-Niallnek és neked.-böktem ki, mire pillantásom értetlen arckifejezésével találkozott. Nem kérdezte, de tudtam, hogy nem érti az összefüggést. Választ adtam a néma kérdésre, mielőtt szólhatott volna.-Ha már nem leszek itt talán.. talán mindketten könnyebben tovább tudtok majd lépni.-fájdalomtól eltorzult arca visszabukott a térdeimre. Kezeimmel göndör fürtjeit birizgáltam, hátha megnyugszik. De nem volt elég.  Olyan keservesen sírt, mint egy kisgyerek, akinek elvették a játékát. Már majdnem meg is sajnáltam.

Talán nekem is sírnom kellett volna. Vele együtt. Csak sírni a saját fájdalmamon, ami belülről marcangol szét. De nem tudtam. Nem akartam. Tisztában voltam azzal, hogy felesleges. A helyzetemben már teljes mértékben. Már túl késő ahhoz, hogy sírjak. Elkéstem az önsajnálattal.-Ne sírj Harry.-mondtam, miközben még mindig a tincsei kezemben pihentek.-Miattam nem kell aggódnod. Mindig veled leszek.-szabad kezemmel felhúztam az állát, hogy ismét szemkontaktusba kerüljünk. Felálltam és ő is hasonlóképp tett. Szívére tettem a kezem. Éreztem heves dobogását.-Idebent.-hangom kissé elcsuklott, mikor védelmezőn karjaiba zárt. Úgy ölelt, mintha soha nem akarna elengedni. Úgy, minta ez az egyetlen perc életünk végéig tarthatna. És azt kívántam bárcsak így lehetne.

Niall szemszöge:

Alie rákos. Ez a tény tornádóként kavargott bennem és még csak nem is ez volt a legrosszabb. Az fájt a legjobban és nem is hagyott nyugodni, hogy nem is akar tenni annak érdekében, hogy minden jobbra fordulhasson. Ott térdeltem a kórház hideg padlóján és sírtam. Sírtam magamért és Alie-ért. Olyan dolgokért, melyeket nem tudtam szavakba önteni és talán soha nem is fogok tudni megmagyarázni. Nem akartam ezt elfogadni. Mindig is voltak strucc-hajlamaim. Ha elég mélyre dugom a fejem a homokba és nem látom azt, ami engem bámul, akkor az sem láthat engem és mindegy mennyire vitatják az emberek, a valóság az amit látunk.

Talán.. Talán csak elaludtam és ott ragadtam egy hosszú, szörnyű rémálomban, aminek  csak akkor lesz vége, ha fel tudok ébredni. Vagy talán elütött egy autó és jelenleg is egy klinikán fekszem kómában. Minden más jobb lenne ennél. Sajnáltam magamat és sajnáltam ezt a világot, amelyben ilyen szörnyűségek történhetnek.

A fájdalom olyan erővel tört fel bennem, hogy nem tudtam vele mit kezdeni. Felálltam a földről és egy hatalmasat ütöttem a falba.Csontjaim csak úgy roppantak a sima kemény felületen. Nem érdekelt, hisz tudtam, hogy annál amit a szívemben érzek.. annál jobban már nem fájhat... semmi.

-Niall.-éreztem meg Harry kezét a vállamon. Felé fordultam. Rossz volt őt így látni. Mintha a gyötrelem szilánkokra törte volna a tekintetét.-Gyertek srácok, menjünk.-fojtott hangon beszélt, miközben a többiek felé fordult és megindult a lift felé.
-Nem.-mondtam határozottan, mire minden szempár rám szegeződött. Láttam rajta, hogy ő tudja miért nem mennék.
-Egyedül akar lenni.-meredt maga elé.
-Nem érdekel. Ha már el kell veszítenem, tőle akarom hallani, hogy miért.-indultam el az ajtó felé. Azt hittem valaki megállít, de senki nem tette.-majd utánatok megyek a hotelba.-szóltam mielőtt beléptem volna a kórterembe. Alie az ablaknál állt és bámulta a várost. Egy pillanatra fordult csak felém, s ahogy meglátott meggyötört tekintetét rögtön visszafordította az előbbi képre.

-Miért gyűlölsz ennyire?-kérdeztem, magabiztosságot erőltetve hangomra.-Mi rosszat tettem én ellened?-lépkedtem hozzá egyre közelebb, míg ott nem álltam előtte. Óvatosan megfogtam a vállát és magam felé fordítottam. A szemébe akartam nézni. A pillantásával szólt hozzám, mégsem értettem.-Ne tegyél tönkre minket. Ha te nem leszel mi..
-Ti ugyanúgy élitek majd tovább az életeteket, ahogy eddig.-próbált elsuhanni mellettem, de nem engedtem. Vállára helyeztem a kezem és finoman helyben tartottam. Nem mondtam semmit, csak vártam hogy elbeszélje a fájdalmát, de nem tette. Mintha akkor, mikor tudomást szerzett a diagnózisárol, egy falat állított volna maga köré, amin nem juthatok át. És nem hinném, hogy a közeljövőben bárkit is átengedne ezen a falon, ami hatalmas hiba.Ő az a lány volt, akit a lehető legtovább boldognak akartam látni, még ha nem is magam mellett, de boldognak. Szerettem őt és szükségem volt rá. Azt kívántam bárcsak megértené.
-A halál megváltás lesz.-erőtlen hangján szólt.Két kezemmel közrefogtam arcát. Tekintetem egybeolvadt az övével.
-Nem.-ennyit voltam képes kinyögni, mire ő folytatta mondanivalóját.
-Belefáradtam már a hazudozásba. Az egyedüllétbe. A magányba. Könnyebb lesz így nekem.
-És a többiek? Másokra nem gondolsz? Olyanokra akik szeretnek? Csak önző módon, te kapd meg amit akarsz és mások forduljanak fel?-Mikor szemei kikerekedtek, csak akkor jöttem rá pontosan mit is mondtam. Nem tartottam önzőnek. Igazából ezt nem is tudom miért mondtam az azonban biztos volt, hogy nem gondoltam komolyan. Csak most jött ki rajtam mennyire kibuktam. Mert kibuktam azon, milyen rohamos gyorsasággal kezdett darabjaira hullani az életem. Kezdődött minden Harryvel, majd Alie és most a rajongók. Hatalmasat csalódtak bennünk az utóbbi hetekben. Tizenöt koncertből tizenegyet lemondtunk. Az az öt pedig, ami megmaradt olyan nyögve nyelősre sikeredett, hogy ők is azt várták mikor mehetnek haza.
A dedikálásokra alig jöttek el néhányan. Magunk sem tudjuk, hogy fogjuk kiengesztelni őket. Ha egyáltalán sikerülni fog. Mert mi már a legrosszabbon is gondolkodunk.
-Tudod Niall, nem a halál a legrosszabb.-törte meg hirtelen a feszült csendet.-Hanem, hogy kétségbeesetten próbálsz az életbe kapaszkodni, mikor már semmi esélyed nincs rá.
-Hogyne lenne esélyed? Csak túl makacs vagy ahhoz, hogy beismerd.-öleltem szorosan magamhoz.
-De..
-Nem, nincs de Alie.-vágtam a szavába, majd kibontakoztattam karjaim közül.-Abban bízhatsz, ha te elmész..-pár pillanat erejéig haboztam.-Én is utánad megyek..-Ez volt az egyetlen biztos gondolat a fejemben. Szeretem őt. A saját életemnél is jobban. Szeretem és ha szeretsz.. nincs menekvés. Ajkai szétnyíltak, mintha mondani akart volna valamit, de nem tette.-Csak engedd, hogy segítsek. Kérlek..-szemeit lesütötte. Szemmel láthatóan vívódott saját magával. Tudtam, hogy egyetlen szó a válasz. Egyetlen rövidke szó, ami megváltoztathat mindent. Döntött. Kezeinket egymásba fonta. Én pedig vártam. Vártam, hogy megtörje annak a hangulatnak az intimitását, amely ma mindenkiben mély nyomot hagyott..


A következő rész tartalmából:
Kimondhatatlanul magányosnak éreztem magam. Magányosnak és elveszettnek. Mindenki idegen volt. Mindenki, akit eddig ismertem. Akik mellett éltem. Akik nemrég az emlékeimben éltek, semmitmondó arcukról fájdalom tükröződik, ahogy nem vagyok képes felismerni őket. Most már tudom milyen a végső kétségbeesés. Már tudom, milyen az a magány, amiben ölni lehetne. Tudom, milyen a sötétben apró reménysugár után tapogatózni és semmit sem találni. A remény megbénít. A remény halálos.
-Ki vagy te?-kérdeztem az utolsó embert, aki bejött hozzám. Ő is idegen volt. Hangjában mégis volt valami nyomasztóan ismerős.
-Az, aki nem hagy téged meghalni.

Nos gyerekek! Az évad utolsó két részét  már tőlem kapjátok és remélem sikerül majd hatni a lelketekre. Remélem tetszett a rész, igaz rövid volt, a kövivel majd jobban igyekszem. 7 komment és 5 nap múlva olvasható a 29. rész
Üdv: