25.rész Jelenés

Niall szemszöge:

Sokszor elgondolkodtam már azon, milyen is lehet meghalni. Vagy egyáltalán csak a halál közelségét érezni. Azt a nyomasztó sötétséget. Azt a fájdalmas megnyugvást. Amikor minden súly leesik a válladról. Mikor megszűnik minden nyomás. Minden érzés. Amikor könnyű vagy. Mikor mindennek vége van. Mikor úgy találkozol a Halállal, mintha egy régi jó barátod lenne. Mikor ott vagy és megszűnik minden, csak leperegnek előtted a múltad emlékei. Akkor jössz rá mi volt igazán fontos. Milyen apró pillanat jelentett a legtöbbet.

Mi volt az aminek semmi jelentősége sem volt mégis mikor megélted, úgy hiszed nagy mérföldkő. Akkor megérted, meglátod, kik voltak az igaz barátok és kik azok, akik csak átutazóként robbantak be az életedbe kisebb-nagyobb időkre. 

Hogy honnan tudom mindezt? Talán.. nem tudom mit mondjak.. Megéltem. Azt hiszem. Az orvosok is ezt mondják. Visszahoztak a halálból. Hogy miért? Talán ennek így kellett lennie. Talán még nem jött el az én időm.

Sokan azt mondják, a halál megnyugvás. Minden szenvedés vége. De kinek? Ilyenkor senki nem gondol a családra? A barátokra? Vagy a szeretekre? Számukra a szenvedés akkor kezdődik el. Minden emlék, kép, perc újra és újra fájdalommal tölti meg a szívüket. Ezután vagy az idő teszi a dolgát és szépen lassan begyógyulnak a szerzett sebek, vagy mégsem. Ebben az esetben a fájdalom felőrli az embert. Elpusztít minden jót. Kiöl minden szépet. Megöli azt az embert aki volt.. És vannak akik ebbe a fájdalomba halnak bele, ha épp nem önkezüleg teszik ezt meg.

Belegondolt már valaki, mikor is becsülünk meg igazán dolgokat? Persze. Amikor már elveszítettük. Furcsa az emberi elme. Mindenben akkor látja meg a legfontosabb értéket, mikor már kicsúszott a kezei közül és darabokra törve elfújta a szél. Igen. Sajnos ezek vagyunk. Szánalmasak.. Szánalmasak vagyunk és ez tesz minket emberekké..

De nem.. Én nem leszek ilyen. Tudom mit jelent elveszíteni. Tudom mit jelent szeretni.. Tudom mit jelent egy tátongó űrrel élni, a szíved helyén, amit kétségbe esetten igyekszel kitölteni valamivel.
Én nem fogok így élni. Mindenem meg fogom becsülni. Mindent és mindenkit. Őt főleg. Őt, aki az egész életemet jelenti. Őt aki, ha nem volna talán már én sem akarnék élni. Alie jelent számomra mindent.
Ezek a dolgok pedig csak jobban összehoztak minket. Vagyis össze fognak. Remélem.. Két hét telt el a túszdráma óta. Két teljes hét reménytelenségben és bizonytalanságban. Némaságban. Én már teljesen jól vagyok, már haza is engedtek. Vagyis.. "haza"? Alie lakásába.. Őt viszont bent tartják, és senkit nem engednek be hozzá. Még engem sem..
A pszichológus azt mondja, hogy nem hajlandó beszélni. Most mint egy védekezésképp nem vesz tudomást a körülötte forgó világról. A sokkhatás miatt ami az elmúlt hetekben érte. Szegény lány.. Minden balszerencse őt sújtja. Csodálatra méltó milyen erő lakozik benne. Mekkora akarat ereje van.. Én nem lennék erre képes. Ennyi tragédiával a múltamban ami vele történt, már rég feladtam volna. De ő nem. Ő ment tovább. Kisebb-nagyobb akadályokba ütközött és volt szüksége némi segítségre is, de soha nem adta fel.
Kiváló példakép válik majd belőle.

***

-Megőrjít ez a várakozás.-Debby fel és alá sétált a kihalt folyosón. Mi is elégé ki vagyunk bukva, és egyikünk sem bírja elképzelni, hogy ő mit érezhet most. A kezdetektől itt volt a srácokkal. Velünk. Paul lemondta a koncerteket. Néhány interjút és dedikálást vállaltunk, de mindig ugyanabba a kérdésbe ütköztünk. Abba, amire nem tudtuk, hogy is válaszolhatnánk.

Mi van Aileennal?

Lassan már több volt a megválaszolatlan kérdés, mint az amire tudtuk volna mit mondhatnánk. Mindegyikünknek megviselte az elmúlt hónap történései és túlságosan elviselhetetlenek voltak az emlékek, ahhoz, hogy beszéljünk róluk.

Kimondhatatlanul sajnáltuk azt, hogy csalódást okozunk a rajongóinknak, de ha szeretnek minket, megértenek. Ezt egy részükön észre is vettük. Twittertrendek is alakultak, melyekben jobbulást kívánnak Alienek és remélik, hogy a legközelebbi koncerten esetleg feltűnik. Több újságcikk is napvilágra került, ahol directionerek véleményét kérték ki a fennálló helyzetről és azt kell mondjam, a legtöbbjük elég pozitívan állt hozzá mindehhez. Igen.. A legtöbbjük.. Voltak akik.. hogy is fogalmazzak?.. Cseppet sem örülnek ennek.. Legyen elég ennyi.
Harryvel erre az időre úgymond félretettük a nézeteltérésünket és nem problémáztunk. Vagyis, jobban mondva, nem is szóltunk egymáshoz. Ez így volt jó.
A srácok többször felajánlották, hogy öntsem ki nekik a szívem.. de nem tudtam.. Nem voltam rá képes. Nem akartam arról beszélni, hogy mennyire fáj. Arról, hogy mennyire kínoz az, hogy nem érezhetem, nem hallhatom.. Fáj a hiánya.. Fáj minden ami nélküle történik.. Ha csak egy percre láthatnám.. Egy pillanatra.. Minden jobb lenne..

Harry szemszöge:

-Kérlek Louis.-rántottam vissza a legjobb barátomat a karjánál fogva, mikor távozni akart a kórház férfi mosdójából.

-Nem!-válasza határozott volt-Nem érted, hogy ez nem megoldás?-igyekezett lehámozni kezemet a sajátjáról, de nem igazán járt sikerrel.

-De értsd meg! Látnom kell őt.-könyörgő pillantást vetettem rá, mire arcán apró mosoly villant át, majd sóhajtott, mintha csak azt mondta volna: Megadom magam, te nyertél. A könyörgő kiskutya szem Louisnál mindig beválik. Azt hiszem. 

-Nem tudom, meddig tudom őket lefoglalni, lehet, hogy csak néhány percig.

-Igen tudom, Debbyhez pedig szerintem kell egy kis segítség.-kotorászni kezdtem a zsebemben, majd előhalásztam a telefonomat és üzenetet kezdtem pötyögni bele.

Segíts! Debbynek pihennie kell. Nyugtasd meg egy kicsit.-H.

A címlistából kikerestem Marcust és továbbítottam neki az SMS-t. Közben Louval megtárgyaltuk, hogy a srácokat leviszi a büfébe. Az ajtó túloldaláról halkan szűrődtek be a zajok, amint a kétségbe esett nagynénit egyre távolabb viszik a kórteremtől. Szóval Marcus sikerrel járt. Az akció sikere viszont már csak a barátomon múlik. Amint kiléptünk a mosdóból ő a többiek felé fordult.

-Srácok, menjünk le a büfébe.-vetette fel az ötletét Zayn és Liam rögtön kaptak az alkalmon, csak az nem, akiről soha sem gondoltuk volna.

-Én maradok.-jelentette ki unottan Niall, mire három meglepődött szempár szegezte körül. Három. Mert engem nem különösebben érdekelt.

-Niall Horant nem hozza lázba a kaja?-értetlenkedett Zayn. Elég hülye fejet vágott.

-Gyere már haver. Enned kell valamit.-rángatta fel a székről Liam.-Ő pedig megvár, hidd el.-biccentett fejével a szemközti ajtóra, ami mögött A.J.-fekszik.

Körülbelül tíz percbe telt, mire meggyőzték, hogy tartson velük. Akkor pedig eljött az én időm.
Körbe pillantottam az üres folyosón, majd remegő kézzel nyúltam az ajtó kilincséhez. Hatalmas erő és bátorság kellett ahhoz, hogy benyissak, de végül megtettem. A kórterem ugyanolyan volt mint a többi. Kicsi egy ágyas. Félhomály telepedett a helyiségre és a nyitott ablakon befújó szél kissé hűvös levegőt árasztott. Semmi nem változott amikor beléptem. Minden ugyanolyan mozdulatlan maradt. Még ő is. Nem aludt, hanem mereven a plafont bámulta. Egy röpke pillantást sem vetett rám, én viszont végigmértem. Arca megviseltnek látszott és halott sápadt volt. Kezeit összekulcsolva a hasán pihentette. Deréktól lefelé takaró fedte. Megviselt volt. Lerítt róla, hogy valami nagyon nincs rendben vele de mégis.. Édes Istenem! Még így is milyen gyönyörű.
-A.J.-szóltam erőtlenül és kissé közelebb léptem. Nem reagált. Őszintén szólva nem is számítottam másra. De ez így nem volt jó. Hallani akartam. Hallanom kellett.-A.J. kérlek.-megfogtam a kezét, hátha ez változtat valamin. Tévedtem.-Alie kérlek.. Könyörgöm. Ordíts velem, szidj le, üss meg, bánts, csak ne csináld ezt.-tudtam,. hogy a felsoroltak közül az összeset teljesen jogosan érdemeltem volna ki, sőt még ennél többet is, ez azonban mégis sokkal jobban fájt. Hogy tétlenül néz végig mindent, mintha itt sem lennékMintha nem is érezne semmit..- Tudom, megérdemlem a büntetést. De kérlek.. Nagyon kérlek.. Ne így.. Tudom, hogy egy oltári nagy barom voltam. Egy utolsó rohadék. Nem figyeltem rád, csak mentem a saját fejem után. Tudom, hogy most már hiába mondanám azt, hogy csak a pia hatása alatt voltam, nem lenne mentség. Mert tudjuk, hogy nem is az. De ami történt megtörtént.  Ha tehetném, hidd el visszapörgetném az időt és mindent máshogy csinálnék, de nem tudom. Ami megtörtént nem tehetem semmissé akárhogy is szeretném.-éreztem, ahogy összeszorul a torkom. Újra. Újra képes vagyok sírni egy lány miatt. Egy lány miatt aki a legfontosabb. A könnyeim már fenyegettek, hogy előtörnek, mikor végigsimítottam Alie arcán. Apró mosoly futott át arcomon. Mégsem érzéketlen. Az ő szemében is gyülekeztek könnyei, tehát ez azt jelenti, hogy még mindig jelentek neki valamit. Még mindig érez. Az már mindegy mit, de érez, bár már gondolhatom, hogy mit. Haragot és utálatot, de mindent meg kell tennem annak érdekében, hogy ez megváltozzon.-Végre.-nyögtem ki végül, magam sem tudom igazán miért. Nem ez volt amit akartam, hanem az hogy szóljon hozzám. Ekkor beugrott egy kép. Valami, ami egyszer megtörte a jeget köztünk.. Talán.. Talán.. Talán most is megteszi majd. Minden reményem ebben van.. Minden reményem és álmom. Nagyon lassan közelítettem felé. Mintha lassított felvételben játszódott volna minden. Nem tudom miért. Nem mertem elsietni. Pár milliméterre volt csak ajkunk egymástól mikor felpofozott.
-Mégis mi a francot képzelsz Harry?-kifakadt. Könnyei patakként folytak le arcán. Szaporán vette a levegőt.
-Nyugodj meg!-fogtam meg a kezét, miközben magamban némán ujjongtam, hogy végre hosszú idő távlatából ismét hallhatom gyönyörű hangját.
-Hogy a francba nyugodjak meg mikor te megpróbáltál..-szájára tettem két ujjam, mire elhallgatott.
-Shhh. Mindenesetre meglepő, hogy nem cs..
-Nem, az a meglepő, hogy azt hitted visszacsókollak.-ezúttal ő vágott a szavamba. Kissé szíven ütött amit mondott, de mindketten tudtuk, hogy ez valóban így volt. Valóban az lett volna a meglepő. Mégis.. Jobb lett volna.

Aileen szemszöge:

Végem van! Akarom, kegyetlenül és visszavonhatatlanul. Akarom, hogy csókoljon. Mindennél jobban , de nem lehet. Túlságosan megbántott ahhoz, hogy megtegyem. Túl sok sebet tépett fel azzal, hogy idejött. És most? Most vívódok saját magammal. Azt akarom, hogy elmenjen, ugyanakkor azt is, hogy itt maradjon velem.. Felültem az ágyon és elfordultam tőle. 

-Menj el.-mostam halkan.

-Nem megyek el. Figyelj, tudom, hogy tényleg megbántottalak, és tudom, hogy a szíved nem játékszer, de 

nekem sikerült belerúgni. Sajnálom. Kimondhatatlanul sajnálom, de hidd el, rajtad kívül nem kell más.
-Csak Felicity.-letöröltem egy könnycseppet az arcomról. Az utóbbi időben, már annyira a hétköznapjaim részévé vált a sírás, hogy észre sem veszem mikor kezdem el. Ez most is így történt.

-Nem.-letérdelt elém és megfogta a kezeim. Nem volt elég erőm hozzá, hogy ellent álljak... Nem voltam képes rá.-Az csak egy hatalmas hiba volt. Meg fogok tenni mindent, hogy helyre hozzam.-én nem láttam rá sok esélyt, hogy valaha meg tudja-e ezt tenni. A bizalom, nem olyan dolog, amit egykönnyen visszaszerezhetnek. Tőlem nem. Ő pedig teljes mértékben eljátszotta.-És már nem érdekel semmi más, csak hogy megbocsájts.
-Apa?-csúszott ki a számon, amint az ablak felé pillantva megpillantottam szülőm alakját.
-Mi? Milyen apa?-nézett körül a teremben Harry.
Leszálltam az ágyról és közeledni kezdtem a jelenéshez. Mikor láttam, hogy szólásra nyitja a száját kissé megtorpantam.
-Meghalt.-a szó betöltötte az egész teret. Élesen csengett. Mielőtt szólhattam volna, kibírhatatlan fájdalmat éreztem a koponyámban. Ismét. Térdre rogytam és ordítottam.-Meghalt.-ismételte meg önmagát, majd mintha csak ő küldte volna őket, úgy villantak fel, különböző képek a szemem előtt, hogy Niall meghalt. Amikor meglőtték, majd mentőben kórházba szállították, leállt a szíve és újraélesztették, majd a műtőasztalon elveszítették..
-NEM!-szorítottam a fejem és üvöltöttem.
-Alie? Alie? Hallod, mi a baj?-Harry letérdelt mellém és testem köré fonta karjait. Remegtem.
-NIALL!NEM NEM HALHATOTT MEG!
-Mi a franc folyik itt?-hallottam meg egy ismerős hangot az ajtó felől, de nem voltam képes sem oda nézni, sem azonosítani kié lehet. A fájdalom egyre elviselhetetlenebbé vált és már észre sem vettem , hogy nem beszélek.
-Nyugodj meg! Nyugi!-ölelt még mindig Harry.-Niall, hívj egy orvost!
-Niall?-kérdeztem erőtlenül. A név hallatára, mintha minden fájdalom szerte foszlott volna, csak zsibbadtság maradt. Tényleg ő volt az. Teljes életnagyságban és egészségesen. A másodperc töredéke alatt kibontakoztam göndörke karjai közül és az övébe vetettem magam.
-Alie.-suttogta halkan a nevemet. Szaporán vette a levegőt és éreztem gyorsuló szívverését. Pár másodperc után két kezébe vette arcomat és letörölte róla a könnyeket. Homlokát az enyémhez szorította. Elvesztem gyönyörű kék szemeiben. Mintha akkor megszűnt volna körülöttünk minden.
-Ti most.. együtt?-Harry értetlen hangjára megfordultam. Arca teljesen más volt mint pár perce. Tükröződött rajta minden. Fájdalom.. Összetört volna, ha azt mondom igen. Ott voltunk hárman és néma csend telepedett a szobára újra. Nem bírtam. Meg kellett törnöm.
-Megbocsátok..


Na gyerekek bocsi, hogy eddig tartott. Remélem tetszett. Láthatjátok, hogy most már vagy Chatbox, szóval ott is lehet, véleményeket alkotni.
Kövi: (REMÉLHETŐLEG) 5nap, 7 komi.
Szofiis voltam.