19.rész Darkness and secrets

Niall szemszöge

-Harry! Engedd már el!-próbálta leráncigálni rólam Louis a fürtös kezeit.

-Rohadék.-lökött még egyszer a falhoz, majd egy hangos sóhaj keretében a bejárati ajtó felé indult.

Jack gyorsan egy lépést tett hátrébb nehogy elsodorja.

-Minden oké?-éreztem vállamon Lou kezét.

-Ja, de legközelebb nem kell segítség. Én is meg tudom védeni magam.-indultam el a lépcsőn.

-Én csak jót akartam.-motyogta kissé szomorkásan, mire visszafordultam hozzá és felé nyújtottam karomat.

-Bocs haver oké? Csak most a dolgok kihozták belőlem a bunkót.-nem kellett többet mondanom, hisz már mindent tudott.

-Meg tudom érteni.-csapott válaszul a tenyerembe.

-De tudod, ha beszélni akarsz, mi is itt vagyunk!-kalimpált a kanapéról Liam.

-Tudom.-intettem feléjük.-De most inkább szeretnék egy kicsit egyedül lenni.-azzal felmentem a szobámba. Levetetem magam az ágyamra és bámultam a plafont. Rengeteg gondolat kavargott a fejemben. Rengeteg kép. Alie-ről.. Miért vagyok ennyire szerencsétlen? Miért mindig én húzom a rövidebbet? Miért most talált rám? Most mikor el kell válnunk.. Elment.. Itt hagyott.. Én mégsem tudom kiverni a fejemből.. A gyönyörű arcát.. mosolyát.. pillantását.. illatát.. De vajon tényleg szeret? Valódi érzéseket táplál irántam, vagy csak cukorpótló vagyok számára? Csak egy kerülőút.. egy senki.. ha nincs ló jó a szamár is alapon..  Nem. Nem ő nem ilyen. Nem ilyennek ismertem meg. Furcsa bizsergést éreztem a szívemben. Jó volt, de fájt is. Örültem mert már nem a semmiben reménykedem, de fájt mert nem lehet velem.. (hopp egy rím haha)   és ki tudja mikor érezhetem újra.. Most is minden egyes másodperccel csak egyre távolabb kerül tőlem.. Gondolat menetemből motorzúgás és ajtócsapkodás zökkentett ki. Az ablakhoz mentem.. Csak most vettem észre hogy esik. Tekintetem a ház előtt parkoló kocsira tévedt, melynek motorháztetőjére támaszkodott Harry.

-Bassza meg!-kiáltása nyitott ablaknál tisztán hallható volt. Ahogy az is, hogy ütésére az autó hangos dudálásba kezdett.Egy lépést hátrált majd megfordult és az ajtónak támaszkodva lecsúszott a földre. Arcát tenyereibe temette és remegni látszott. Sírt. Késő bánat. Ő baszta el és ő siránkozik.Szánalmas alak.

Mintha meghallotta volna gondolatomat. Szúrós pillantása rögtön rám szegeződött, majd bal kezét felemelve középső ujját mutatta felém.

-Elég volt.-léptem az ágyhoz és kihúztam alóla a bőröndömet. Egy percet sem vagyok hajlandó tovább egy fedél alatt élni ezzel a..

-Te mit csinálsz?-lépett be végszóra "szobatársam", Liam.

-Elköltözöm.-válaszoltam, miközben minden honnan igyekeztem összeszedni a cuccaimat.

-Mi? Miért? Mikor? És egyáltalán hova?-szegezte nekem a kérdéseket egymás után.

-Harry miatt, most és egy szállodába.-hadartam el egy szuszra, majd elhagytam a szobát, hogy a mosdóból is összeszedjek mindent ami kellhet. Liam a nyomomban volt, a fürdőben pedig Zayn meglepett tekintetével találkoztunk.

-Hát ti?-fordult vissza a tükörhöz, hogy folytassa sérója igazítását.

-Niall el akar menni.-jajveszékelt kétségbeesetten Daddy D.

-Mi van?-fagyott meg egy pillanatra. Mikor összeszedtem mindent és visszatrappoltam a szobába már mind ketten követtek. Becipzároztam a csomagot és kezdtem lefelé cipelni az emeletről, viszont mikor meghallottam  Harry és Louis beszélgetését a fal takarásában megálltam a lépcső aljától pár fokra, a kíséretemmel együtt.

-Elment. Elment és azt sem tudom hol keressem.-hangzott a rohadék remegő hangja. Valószínűnek tartom, hogy még most is csak siránkozik.-Debby sem hajlandó elárulni semmit.-még jó, hogy nem.

-Én mindenről tudok.-hallottam meg Boo Beart. Komoly volt. -És abba nem gondoltál bele, hogy miért?

-Mert elbasztam.-úgy döntöttem nem hallgatom tovább így ismét megindultam.- Mert kurvára elbasztam.- vágta le vizes sapkáját a földre.

-Niall te hová mész?-meredt rám hülyén Louis, mire Mr.Pöcsfej is felém irányította figyelmét.

-Egy szállodába. Lehető legtávolabb innen.-vettem fel a cipőmet.

-Végre valakinek megjött az esze.-nevetett gúnyosan Hazza.

-Igen, legalább kettőnk közül én még tudok gondolkodni. Na meg persze az undor, amit kiváltasz belőlem.

Űz.-mosolyogtam. Minden szempár rám szegeződött, bár ez cseppet sem érdekelt.-A koncertekről és egyéb dolgokról úgy is tudok, ha van valami max arra ott van a telefon.-felkaptam a slusszkulcsom és elhagytam a házat. Az autóm hátsó ülésére tettem a csomagot és elindultam.  A legtávolabbi szállodát választottam. Itt már ismernek minket, szálltunk már meg itt jó hely és hangulatos. Amint kiszálltam megrohamozott néhány lány. Közös kép aláírás miegymás. Próbáltam minél kevesebbet mutatni a fájdalmamból. Néhány kérdést viszont mégsem tudtam kikerülni. Többek között azt, hogy mi van Aileennal és Harryvel?  Vagy hogy miért vagyok én most itt a fiúk meg otthon.  Ezekre a kérdésekre nem is akartam és nem is tudtam volna anélkül válaszolni, hogy rá ne jöttek volna, van valami árnyoldala a dolognak. Szóval ezek megválaszolatlanul maradtak. Nemsokkal miután lerendeztem a rajongókat és bejelentkeztem már a szobámból figyelhettem a mesés kilátást a városra. Ismét gondolataimba férkőzött.. Újra és újra szemem elé tárul az a kép, amint beszáll a taxiba és elhajt. Még csak nem rég ment el, de már kegyetlenül kínoz a hiánya. Nem tudom meddig bírom még..

Aileen szemszöge

Olvasd zenével

A hosszú út tényleg mindkettőnket megviselt. Hiába volt este tíz, az utunk még most sem a házba vezetett, hanem egyenesen a gyámhivatalba. A hatalmas irodaházban még most is kosztümös nők és jól öltözött férfiak hada sereglett. A recepciós férfi eligazított minket, hol találjuk Peter Falks irodáját. Felmentünk a tizennegyedik emeletre, majd egyenesen és balra. Patrick leült a folyosón kihelyezett fotelbe míg én bementem. Elég hosszan elhúzódott a dolog. A papírok, engedélyek aláírása és persze letisztáztunk mindent. Megkaptam a lakás kulcsait, majd Patrickkal megbeszéltük, hogy egyenesen haza megyünk, letesszük a cuccokat és vásárolunk némi kaját. A hivatal csupán tíz percnyire volt az egykori otthonomról, így nem pazaroltunk felesleges pénzeket taxira. Amint az ismerős környékre értünk elszorult a szívem és lábam földbe gyökerezett. Hónapokkal ez előtt jártam itt utoljára. Hónapokkal ez előtt itt romba dőlt minden. Könnyek szöktek a szemembe. Pat bátorított az ajtóig. Remegő kézzel helyeztem a kulcsot a zárba, majd erőtlenül nyitottam ki azt. Minden mozdulat fájt és félelemmel töltött el. Az előszobában megcsapott egy ismerős illat. Anyám vaníliás parfümje. De, hogy lehet, hogy még most is érezhető? Lassan, bátortalanul egyre beljebb merészkedtem. A nappaliban és a konyhában minden le volt takarva fehér lepedőkkel, hogy ne egye a por.  Megszabadultam a paplanoktól. Minden ugyan olyan volt. Ugyan olyan mint amikor még itt voltak. Velem. Amikor még nem csak egy kísértetház volt ez a hely. Mint három hónappal ez előtt. Elindultam felfelé a lépcsőn. Az idősödő fa recsegett lábaim alatt. Az elém nyíló folyosó első szobája az enyém volt. Benyitva, ugyan az a látvány fogadott mint a nappaliban.Fehér lepedők.  A második a vendég szoba volt. Ide kísértem Patrick-ot, megvetettük neki az ágyat és magára hagytam, hogy had pakoljon ki. Még két szoba volt az emeleten. Két szoba, tele emlékekkel és gyásszal. Az egyik, melyben már tíz éve nem jártam. Tíz éve őrzi zár azt a fájdalmat, mely abban a szobában lakik. A sötétséget és keserűséget tartja rabjaként. Egy újabb tragédiát, mely a Johnson családot érte. Közelebb léptem az ajtóhoz, és homlokom neki támasztottam miközben kezem a zárban lévő kulcson pihent. Hosszú sóhajt követve lassan elfordítottam a kulcsot, mire a zár hangos kattanással jelezte, hogy kinyílt. Hatalmas erőfeszítéssel lenyomtam a kilincset. A súlyos vaspánt csikorogva engedett. S mikor bepillantást nyertem a helyiségbe arcomon egy könnycsepp folyt végig. Tíz hosszú évig nem voltam képes arra, hogy akár csak egy másodpercre is belépjek ide. Tíz évig kerültem minden lehetséges módon. Nem éreztem elég erősnek magam. Nem akartam elég erős lenni hozzá. Reszketve lépdeltem egyre beljebb és beljebb alaposan szemügyre véve minden apró részletet. A falon lógó képeket, a polcon álló könyveket, az olvasólámpát, az éjjeli szekrényt, az autós szőnyeget, a kedvenc plüssöket, a kisautókat, az ágyát.. Anya néha bejárt port törölni, de mindig sírva jött ki. Apa és én még ennyire sem voltunk képesek. Soha. Túlságosan fájt-e nélkül is. Látszott, hogy nagyon régóta nem járt itt senki. A por mindent megtámadott. Az ablakon az eső nyomai látszottak. Tekintetem az éjjeliszekrényen pihenő bekeretezett fotóra tévedt. Kezembe vettem, letöröltem róla a port és magamhoz szorítottam.  Végigmértem a tökéletesen bevetett ágyat. Akaratlanul is megrohamoztam az emlékek. Éreztem, hogy lábaim nem tartanak tovább. Lerogytam a földre és meredtem a kezemben tartott fényképre. Én hét éves voltam, ő öt. Az előtt készült, mielőtt diagnosztizálták nála a halálos kórt. 

-Alie?-hallottam meg az ajtó felől Patrick hangját.-Bejöhetek?-kérdezte aggódva.

-Igen.-válaszoltam szipogva. Végig figyeltem őt. Felmért mindent és meglepetten ült mellém, mikor pillantása a fotóra tévedt.

-Ő ki?-nézte még mindig a fotót, majd egy könnycseppet törölt le az arcomról.

-Graham. Az öcsém.-válaszoltam a vállára dőlve.

-Nem is tudtam, hogy van egy öcséd.

-Meghalt. Tíz éve. Rákos volt.-hangom elcsuklott.

*Visszaemlékezés*

-Anya! Anya' Gyere gyorsan!-kiabáltam anyámnak, miközben a fetrengő öcsém felett álltam próbálva nyugtatni. Kezeibe temette fejét és fájdalomtól eltorzult arccal üvöltött.

-Adam, hívd a mentőket!-lökött félre anyám, és letérdelt.-Mit műveltél vele?-fordult felém mérgesen.

-Semmit. Én nem csináltam semmit.-álltam mellette küszködve a könnyekkel.

Borzalmas látvány volt, amint szenvedő testét hordágyra szíjazva tették be a szirénázó kocsiba. Anya vele ment, engem pedig apa vitt be a kórházba kocsival. Amint Grahamet valami vizsgálóba vitték anya és apa ismét kérdőre vont engem. Nem hitték el, hogy nem csináltam vele semmit. Ennek oka az volt, hogy előszeretettel rendeztünk testvéri verekedéseket, ahonnan egyikünk vagy másikunk néha  sérülten került ki. Üvöltöttek velem. Észre sem vették, amikor kijött egy idős férfi egy nővér kíséretében a testvéremtől. Mindketten szánakozva néztek rám, majd félrehívták apát. Én anya karját szorongatva figyeltem a beszélgetőket. Felváltva pillantgattak felénk mind a ketten. Apát akkor láttam először olyan rémültnek. Akkor megéreztem, hogy valami borzalmas dolog van készülőben.  Valami szörnyű fog történni az öcsémmel. Mikor az idegen férfi és nő visszament a terembe, ahol Graham is ott volt apa elfordult és kezét az arcához emelte. Ott állt pár percig, majd 

lassan odajött hozzánk. Szemei vörösek voltak. Sírt.

-Mi történt? Mi van a fiammal?-jajveszékelt anya. Mindketten rám pillantottak és közelebb hajoltak egymáshoz. Apa suttogott, de így is hallottam, hogy mit mondott.

-Mi az az áttétes daganat?-fordultam apához. Szeme sarkában megjelent egy könnycsepp. Leültettek az egyik székre a folyosón és elmagyarázták, hogy Graham koponyájában van egy rossz indulatú daganat, mely már átterjedt más szervekre is. Elmondták, hogy az öcsémet meg fogják műteni és ez után kezeléseket fog kapni, amik nagyon legyengítik majd.

-Adnak neki orvosságot meggyógyul és újra hazajöhet játszani.-ismételgettem újra és újra anyuéknak. Nyolc évesen még elhittem, hogy minden ennyire egyszerű. Csak később fogtam fel, hogy ez nem volt az. Akkor fogtam fel, hogy Graham milyen beteg, mikor már hónapok óta szenvedett a kemoterápiától. Borzalmasan legyengítette. Szeméből eltűnt a fény. Gyönyörű haja kihullott. Folyamatosan hányt és jóformán meg sem bírt mozdulni. Tényleg szenvedett. Már fél éve tartottak a kezelések, de semmi eredménye nem volt. Egyik alkalommal, mikor apával bementünk a testvéremhez, hogy anya hazamehessen kicsit pihenni ő sírt és anya is. Ez természetes, egy anyának nagyobb fájdalom lehet látni szenvedő gyermekét mint amennyire a gyermek szenved a fájdalomtól.

Az öcsém tudta mi történik vele. Hat évesen fel tudta fogni. Fel tudta, fogni, hogyha a kezelések nem hatnak ő örökre elalszik. És azt is tudta, hogy nincs eredménye.. Könyörgött. Könyörgött a szüleinknek, hogy hozzák őt haza. Az orvos egyszer részletesen elmagyarázta neki, hogyha abbahagyják a terápiát, csupán egy-két hónapja marad csak hátra. Ennek ellenére is könyörgött, hogy ne a kórház falai között kelljen meghalnia. Anyáék hosszú vívódás után eleget tettek, ahogy ők hívták "utolsó kívánságának". Azzal a tudattal együtt, hogy saját gyermeküket ölik meg vele.

Minden nappal egyre gyengébb lett ezt talán én láttam a legjobban. Minden időmet vele töltöttem. Vele feküdtem és keltem.  Ő lett az életem. Rettegtem attól, hogy egyszer a fájdalmas csendre fogok ébredni. Rettegtem, hogy ő már nem lesz többé. De mikor az orvosok csodálatára a negyedik hónapba lépett az itthon töltött időszaka reménykedni kezdtem. Bár minden éjjel hallottam anya zokogását, bennem élt egy csöppnyi remény, hogy életben marad.  Egyik reggel azonban furcsa érzés kerített hatalmába. Nagyon rossz előérzetem volt. Tudtam, hogy valami borzalmas van készülőben. Az idő egész nap szomorkás volt és zuhogott. Graham a szokásosnál sokkal kimerültebb volt. Arca sápadt és beesett. Magához hívott minket.Én ott ültem mellette az ágyban. Anyáék az ágy szélére kucorodtak. Hosszú ideig ültünk ott vele és beszélgettünk. Mind a négyen rettegve vártuk azt a vészterhes órát. Mert tudtuk, hogy közeledik. Minden perccel egyre jobban. Hangja egyre halkabb volt. Csak suttogott. Szinte elhalt. S mikor érezte, hogy eljött az a perc, utoljára megszorította a kezem és felém fordult.

-Vigyázz anyáékra.-hangzottak utolsó szavai. Szeme sarkából kicsordult egy könnycsepp, majd lecsukta szemét.  Kezének szorítása elmúlt. Elment.. Örökre..

*visszaemlékezés vége*

-Ez volt az utolsó kívánsága és én nem teljesítettem.-mondtam még mindig Pat vállára dőlve, miközben könnyeimmel küszködtem.-Miután eltemettük, több mint egy évig nem beszéltem, de egyszer megjelent álmomban és azt mondta nekem, hogy ezzel nem oldok meg semmit. Csak fájdalmat okozok a szüleimnek. Kérlelt, hogy beszéljek. Aznap reggel minden ugyan olyan volt mint az elmúlt évben. Anya reggelit csinált apa pedig olvasott. Majd kiugrottak a bőrükből mikor annyit mondtam: "Meglátogatott."-nevettem el magam visszagondolva arra a boldogságra amit a szüleim arcán láttam akkor.

Patrick szemszöge

Borzalmas volt őt így látni. Szegény lány folyamatosan csak szenved. Először elveszíti a testvérét évekkel később a szüleit. Átkerül egy másik országba, olyan rokonaihoz akit talán ha életében egyszer kétszer látott. Beleszeret egy énekesbe, aki újra és újra csak fájdalmat okoz neki. Majd elárulja őt a saját unokatestvére. 

Kegyetlen vele a sors, de ő nem ezt érdemli. Akárhogy is, de muszáj segítenem. Meg kell könnyítenem neki legalább azt az időt amit itt tölt.

-Hé ne sírj.-öleltem magamhoz, majd felállva kezemet nyújtottam neki, hogy segítsek. Lassan letette a képet az egyik polcra, majd mikor kiléptünk a szobából kulcsra zárta az ajtót. Sokáig állt ott és a szemben lévő ajtót bámulta. Gondolom a szülei hálószobája lehetett. Vívódott magával, majd rám pillantott. Bólintottam egyet próbálva bátorítani, ő pedig megrázta a fejét, és elindult a lépcső irányába. Amilyen gyorsan csak lehetett sietett elhagyni a lakást. Az ide vezető úton láttunk egy kis éjjel-nappalit, úgy döntöttünk oda megyünk. Nem akartam azt a kínzó csendet hallgatni. Nem akartam, hogy hallgasson.

-Alie. Én kérni szeretnék tőled valamit.-kezdtem bele a mondandómba habozva. Vártam a reakciót, ami jelen esetben csak annyi volt, hogy felém fordult.-Nézd, én tudom, hogy most kisebb gondod is nagyobb ennél, de tudod hogy én miért jöttem ide.

-Hogy meglátogasd apádat a börtönben.-mondta kedvtelenül.

-Igen, de ezt nem tudom megtenni. Egyedül nem. Évek óta nem láttam apámat. Évek óta a leveleire sem tudok válaszolni. De most érzek magamban egy cseppnyi bátorságot hogy elé álljak.-mondtam el egy szuszra, mire kérdő tekintete ismét rám szegeződött.-Tudom, hogy nagy kérés, de esetlen néhány nap múlva eljönnél velem? Szükségem van rád. -álltam meg mire ő is megtorpant. Apró mosoly jelent meg arcán egy röpke másodpercre, majd szólásra nyitotta a száját.

-Ez természetes. Mire valók a barátok?-tette vállamra kezét, majd ismét elindultunk.

 A boltba betérve ő pontosan tudta miért hova kell mennünk. Hát persze, mivel ismert mindent. Itt élte le az életét. A közért üres volt és kihalt. Éjjel tizenegykor nem is nagyon lehet mást várni. Épp a pénztárhoz igyekeztünk, mikor a hátunk mögött megszólalt valaki.
-Aileen? Te vagy az?-megfordulva egy nagy darab kigyúrt, tetkós és piercinges fazonnal találtam szembe magam, miközben figyeltem Aliet.
-Brandon.-ölelték meg egymást néhány másodpercre. Alie teljesen eltűnt a srác karjaiban.-Hogy-hogy te itt?  Már nem láttunk mióta..-itt elhalkult látva, hogy a lány arca eltorzul.- Szeretném kifejezni őszinte részvétemet.-tette vállára a kezét bíztatólag.
-Köszönöm.-bólintott egyet Alie.-Mi van a bandával?-a kérdés hallatán a rác arca komorrá vált.
-Miután elmentél feloszlott. Matt teljesen megőrült.
-Mi? Miért? Mit csinált?-tette fel a kérdéseket.
-Nem hiszem, hogy tudni akarsz a részletekről, de annyit elárulok, hogy téged keres.-Aileen szemébe félelem ült.
-Mondd már Brandon. Miért kell belőled minden szót harapófogóval kihúzni.-emelte fel a hangját.
-Megőrült, mert elhagytad.Mert őt még soha senki nem hagyta el. Szeretett téged, akármennyire furcsán is mutatta ki. Őrjöngött, mikor elmentél. Dühös volt és fájdalmában ölt.-az utolsó szó hallatán Aileen megszédült és mindketten egyszerre kaptunk utána, hogy el ne essen.
-Ölt?-kérdezte elhaló hangon. Brandon? Azt hiszem ez a neve bólintott.
-Intézetbe zárták, de úgy hallottam nem rég szökött meg és rád vadászik. Bosszút akar állni.-ez volt a végszó. Alie az ölemben kötött ki a földön eszméletlenül.
-Hozok vizet.-rohant el kétségbe esetten Brandon,, majd néhány másodpercen belül egy pohár vízzel a kezében tért vissza amit a lány arcára locsolt. Szemei hirtelen kipattantak és felült.
-Ez.. ez ugye csak egy rossz vicc volt?-kérdeztem az izmoska felé fordulva.
-Bár az lenne. De ne félj, szólok a fiúknak és mi megvédünk amennyire lehet.-mosolygott.
-Nem. Nem nem ezt nem várhatom el.-állt fel lassan Alie.-Jobb dolgotok is van annál.-hangja remegett.-Majd.. majd megoldjuk valahogy.
-Hát jó, de kérlek vigyázz magadra.-azzal vissza ment dolgozni mi pedig fizettünk és amilyen gyorsan csak lehetett visszamentünk a házba. Ha ez az őrült szabad lábon van, nem túl jó ötlet éjjel mászkálni. Nem említettük többet ezt a Matt gyereket miután elmesélt mindent részletesen erről a bandáról és arról,hogy igazából hogyan és miért is hunytak el a szülei. Önmagát hibáztatja, de ez igazságtalan. Ő nem tehet semmiről.Csak az a sofőr aki ittasan vezetett. Az elkövetkezendő négy napban nagyon visszahúzódó volt. Nem szólt csak néhány szót egész nap. Mindenben igyekeztem a segítségére lenni. Azonban mikor már a hatodik nap telt el azzal, hogy csak az ágyban gubbasztott és bámulta a falat már tudtam, hogy tennem kell valamit. Nem nézhetem tétlenül, hogy tönkreteszi magát.
-Alie, akkor.. eljönnél velem?-nyitottam be a sötétített szobába.
-Hova?-hallatszott erőtlen hangja az ágy felől.
-Az apámhoz.-indultam az ablakhoz, majd kihúztam a függönyt, mire a nap meleg sugarai átjárták az egész szobát, mire visszafordultam ő a bőröndjében motoszkált, majd a fürdőbe ment. Mire leért a konyhába felöltözve én elkészítettem a reggelit. Nem akart enni, de ráerőltettem legalább pár falatot. Nehogy ott essen össze nekem. Amikor mind ketten elkészültünk és a hívott taxi is a ház előtt várt ő megtorpant az ajtónál, majd visszafordult és indult volna felfelé, de meglepetésére belém ütközött.
-Nem.Nekem ez nem megy.-kikerülve mögém lépett, de megragadtam a karját és óvatosan visszarántottam.
-Nem teheted ezt velem. Szükségem van rád hát nem érted?-néztem könyörgőn a szemébe.
-De én félek..-nyomta arcát a mellkasomba, én pedig átkaroltam.
-De ez akkor sem megoldás, hogy soha nem mész el otthonról.-nem válaszolt semmit, mire megfogtam állt és az enyémhez húztam , hogy szemkontaktusba kerüljünk.-Vigyázok rád.-mosolyogtam.-Debbynek is megígértem, de ha kell még egyszer megteszem.-szorítottam ismét magamhoz, majd megvártam, hogy összeszedje magát és elinduljon. Ez pár perc múlva meg is történt. Óvatosan merészkedett ki és minden apró neszre felfigyelt. A kocsiban nyugodott meg kissé, miután eldarálta a címet a sofőrnek.
A börtön épülete komor és sivár. Hatalmas kőfallal és szögesdróttal körülvett. Félelmetes. A hatalmas vasajtó, csak belülről nyitható távvezérléssel, melyet őrök irányítanak. Fegyveres rendőrök és biztonságiak őrzik minden szegletét. A két kísérőnk egy sötét kis szobába vezetett, mert külön látogatót kértünk nem az üveggel elválasztott telefonos beszélőt. A helyiséget egy rozoga kis fityegő lámpa burkolta halvány fehéres színbe. Középen egy kisebb asztal állt egyik oldalon kettő másikon egy székkel. Az őrök az ajtó belső oldalára állva figyelték minden mozdulatunkat. Én leültem Aileen nem akart. Inkább mögém állt és mindkét kezét vállaimon pihentette. Mikor nyílt a szemben lévő ajtó szívem hatalmasat dobbant. Két őr lépett be előbb, majd behozták apámat. Így évek távlatából már biztosan nem ismerném meg. Arca megnyúlt és beteges, szakállal keretezve. Haja nagy része kihullott és ami megmaradt az őszülni kezdett. Mikor leült velem szembe tekintete rólam, hirtelen a mögöttem állóra szegeződött. Szemében fájdalom tükröződött és rémület. Alie felé fordultam és láttam az épp kitörni készülő könnyeket és a dühöt. Soha nem láttam még ilyennek.
-Aileen Johnson?!-állt fel az apám a szemben lévő székről, mire a  mögötte álló két biztonsági ember rögtön a pisztolyáért nyúlt, Nem vették elő, csak harc állásba helyezték magukat.- Aileen.. Kérlek.. Könyörgök.. Bocsáss meg..-kulcsolta össze kezeit. Nem mozdult, mert feltételezem tudta mi lenne annak a következménye.
-Soha Charles Adams.(Patrick nevet változtatott, Adams-ről Say-re, de ez a későbbiekben említve lesz) Soha.-hangzott a mögöttem álló lány komoly válasza. Remegett a dühtől.Kezeit ökölbe szorítva tartotta maga mellett.
-Na  jó valaki elárulná mi folyik itt?-néztem egyik, majd másik félre.
-Ez a szemétláda ölte meg a szüleimet!-rontott sírva az asztal másik oldalán ülőnek, mire két őr lefogta. Ahhoz képest, hogy milyen gyenge, még mindig van benne erő. Próbáltam nyugtatni, de ellökött magától. Folyamatosan csak üvöltött apámmal. A biztonságiak kivitték a szobából, de ő még mindig a karjaikban vergődött. Alig bírták lefogni, ezért egy harmadik ember i segítségükre lett. Én még mindig a szobában állva figyeltem az eseményeket. Egy pillanatra apám felé pillantottam,
-Gyilkos vagy?-néztem rá komolyan reménykedve a nemleges válaszban.
-Fiam kérlek..-próbálta megfogni asztalon pihenő kezem, de én elrántottam.
-Nem. Már nem vagyok a fiad.-intettem a két ajtón állónak, akik karon ragadták és elvitték. Néhány másodpercig még ott álltam, majd Alie és az őt "kísérők" után rohantam.
Az orvosi szobába vitték és nyugtatót adtak neki, majd felajánlották, hogy hazavisznek minket. Ez a segítség is több a semminél, bár reméltem többet nem kell majd rabszállítóban utaznom.  Amint a házba értünk Aileen bezárkózott. Teljesen magába  fordult. Magára zárta a szoba ajtót és folyamatosan csak sírt. Dühös volt.  A tudatalattija tudta, hogy nem rám, ezt ő mégsem volt képes elfogadni. Én is tudtam, hogy nem én vagyok az akire haragszik, hanem én az vagyok akinek az apja miatt vesztette el a szüleit. Egy pillanatra sem mozdultam el az ajtaja mellől. Nem hallottam mást, csak annyit, hogy sír. Szívszorító volt. A harmadik nap azonban meghallottam, hogy beszél. Feltételeztem , hogy valakivel telefonon. Az ajtó elég zavaró volt így az egész beszélgetésből mindössze néhány szót tudtam kiszűrni.

"Kérlek gyere ide..Szükségem van rád."

Következő rész: 5nap és 8 komi után. (nem névtelen, és nem egy embertől többször)
Igyekeztem hosszú részt hozni, fordulatokkal. Remélem tetszett. Ha minden igaz, most már ~D hozza nektek a részeket. Üdv: Szofiis.