Prológus.

Sokan állítják azt, hogy a gyerekek túl hamar nőnek fel. Túl hamar válnak rabjává a felnőtt világnak, ami robotoló zombikat csinál belőlük. Túl hamar lépnek át az édes álomvilágból a keserű valóságba, az életbe. Túl hamar.. De mi van azokkal akik nem akarnak? De mégis muszáj. Mert egy ponton már megszűnik az álomvilág. És egyedül maradsz. Egyedül, ebben a kegyetlen világban ami mindent elragad tőled. Mindent és mindenkit. Így történt ez velem is. Tőlem is mindenkit elragadott az élet. Többek közt a szüleimet. Meghaltak. Autóbalesetben. 17 voltam akkor. És nem volt kihez mennem. Vagy mégis. A gyámhatóság egyetlen rokont fedezett fel a családfámon aki még most is él. Az unokatesómat. Londonban. Így hát hozzájuk kellett költöznöm Amerikából. Nagy megrázkódtatás volt ez. Borzalmasan kínzott minden emlék. Azt kívántam párszor, hogy bárcsak ne éreznék. Azt hittem már soha nem lesz jobb. A gödör legaljára kerültem és gondoltam , hogy már minden a lehető legrosszabb. De akkor jött Ő.  És megmutatta, hogy vihar után süt legszebben a nap. Aileen Johnson vagyok és ez az én történetem.